A felhivalkodás – egy diáklány beszédéről

Értem én, hogyne érteném. Tizennyolc évesen én is csináltam hülyeségeket. Volt olyan például, hogy elnyomtam egy égő cigarettát a nagymarosi katolikus templom szenteltvíztartójában, és közben

Nem tudtam, mit csinálok, és már egy órával később megbántam. Akkor jó ötletnek tűnt, ahogy mondani szokás.

Amikor meghallgattam Pankotai Lili gimnáziumi tanuló szónoklatát, nem a felháborodás volt az első reakcióm, hanem inkább a szomorúság. A szomorúság amiatt, hogy már a valódi radikalitás is kiveszett ebből a világból.

Mert az, amit és ahogy ez a lány mondott, minden volt, csak radikális nem. Pedig biztosan azzal a tudattal kezdett bele a mondandójába, hogy ez bizony olyasmi lesz, amit még nem hallott a világ. Most majd jól megmondom nekik. Amit mondott, az tartalmilag szóra sem érdemes. Legfeljebb annyiban, hogy nagyon zavaros volt.

A zavarosságon túl pedig nyelvtanilag értelmezhetetlen, több ponton is. Felhivalkodás, teli erővel szopott fasz. Lili szemmel láthatóan hadilábon áll a magyar nyelvvel, ami már csak azért is érdekes, mert a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának tanulója, amely intézmény állítólag jó hírnek örvend. De ennek a beszédnek nem sok köze van az intézményhez, ahová Lili jár. Legfeljebb annyiban van köze, hogy a falai között eltöltött évek, úgy látszik, hiábavalók voltak Lili esetében. A koszon kívül nem nagyon ragadt rá ott semmi, ahogy anyám mondaná.

De ez az egész mégsem Liliről szól.

Ebben a korban ez korántsem szokatlan. Magam is nagyon el akartam mondani valamit annak idején, például úgy, hogy az iskolai diákigazgató választáson Doors-számokat játszottunk Heinczinger Mikával, a Misztrál későbbi énekes-mindenesével. Kiültünk, zenélni nem nagyon tudtunk (Mika később megtanult, én nem), és elprüntyögtük a Riders on the Stormot.

Lili nem zenél, Lili beszél. Úgynevezett slam poetryt nyom. Elég gyengén csinálja, Simon Marci vagy Kemény Zsófi sokkal jobban tolja, ezt elismerem, annak ellenére, hogy nagyon távol áll tőlem a műfaj. Lili kiáll a színpadra, és úgy beszél, mint bárki. Úgy beszél, ahogy a váci vasútállomás előtt reggel fél nyolckor ücsörgő szakmunkástanulók beszélnek. Vagy ahogy a szintén reggel fél nyolckor a katolikus gimnáziumba igyekvő kölykök beszélnek.

Nagyon sokan, félelmetesen sokan beszélik ezt a nyelvet. Az ember nem tud úgy végig menni a nevezett város főutcáján hétköznap reggel, hogy útközben legalább ötször ne hallja a szájukból, hogy geci. Mi van, geci, szopd ki a faszom. Ez egy reggeli mondat.

Lili mondatai ugyanilyen mondatok, tartalmuk nincs, öncélú, üres szavakból állnak. Ráadásul nem is a saját szavai.

de komolyan kívánom neki, hogy egyszer majd megtudja. Nem haragszom rá, miért haragudnék. Nem tudja, mit csinál. Nem ő beszél, hanem a korszellem szól belőle, a nevezetes, rejtélyes Zeitgeist, ez a megfoghatatlan, ám annál jelenvalóbb tünemény. Boldogabb korokban a korszellem még volt valamilyen. Volt karaktere, ilyen vagy olyan, állított valamit. Jelen volt benne az állítmány, ahogy Pilinszky írja.

Az aktuális korszellem arról ismerhető fel, hogy üres. Üres nyelvileg, üres képileg, üres fogalmilag. Nem állít semmit, illetve amit állít, az szintén üres és jelentés nélküli. Nem jön sehonnan és nem tart sehová, és valójában nincs is jelen, mert üres. Démonikus vonása épp ennek köszönhető. Hogy úgy van jelen mindenhol, úgy szivárog be mindenhová, hogy közben üres és nem létezik. Ez az, ami újdonság benne, ettől olyan vérfagyasztó.

Eddig ezt nem ismertük, az ürességnek ezt a fokozhatatlan jelenlétét az emberiség hosszú és keserves története során mostanában tapasztalja igazán először. Persze voltak felvezető körök, érzékenyítések, a huszadik század jórészt másból sem állt.

Szegény Lili kiállt a színpadra, de nem volt jelen. Mert a valódi jelenléthez úgyszintén rögös út vezet, Lili ezt sem tudja még, de komolyan kívánom neki, hogy egyszer majd megtudja.

ami elhitette vele, hogy a saját szavait mondja, a saját gondolatait vezeti elő, miközben az üresség nyelvén szólt, az üresség gondolatait tolmácsolta.

Ha valóban pedagógustüntetésre került volna sor október 23-án Budapesten, akkor a következőnek kellett volna történnie:

Lili szónoklata után a hallgatóság tömött soraiból csendben kiválik egy alak, férfi vagy nő, egy középkorú, akármilyen szakos pedagógus, aki felballag a színpadra és mond néhány összeszedett, értelmes mondatot arról, hogy miért kéri ki magának az imént elhangzottakat. Mondott volna valamit arról, hogy egyáltalán nem politikai okokból kéri ki magának, nem azért, mert a NER beépített ügynöke lenne, hanem mert pedagógusként megrémült attól, amit hallott. Mondott volna valamit arról, hogy talán nem ezért gyűltünk itt össze, barátaim. És mondott volna valamit a műveltségről, a kultúráról, ezekről a szintén titokzatos fenoménekről, melyek ápolására és továbbadására tette fel az életét az itt jelenlévők többségével egyetemben, hisz ezért választották ezt a hivatást annak idején, ha nem téved.

És mondott volna valamit még arról is, hogy az imént elhangzott beszéd véleménye szerint ártalmas, mérgező, és hogy az efféle öncélúan trágár és buta szövegekkel csak ártunk magunknak és mindenki másnak, illetve ha pedagógusként mindezt szó nélkül hagyjuk, sőt, ha elismerően megtapsoljuk és megéljenezzük, akkor ő tulajdonképpen nem is érti, hogy miért gyűltek itt össze ennyien. Mert az igaz, tenné még hozzá ez az akármilyen szakos, középkorú pedagógus, hogy kevés pénzért vagyunk kénytelenek dolgozni, ahogy az is úgyszintén igaz, hogy a ránk rótt adminisztratív terhek, a nem igazán átgondolt és sok esetben zavaros tantervek megkeserítik az életünket, így hát jogosnak érzem, hogy elégedetlenségemnek hangot adjak, de volna itt még valami, nevezetesen

Ez az eredeti cél és értelem pedig végső soron nem más, mint hogy ilyen mondatok ne hangozhassanak el egy tizennyolc éves lány szájából.

Mert ha elhangoznak, akkor végül is mi a fenének gyűltünk itt össze, már elnézést a kifejezésért. Ha elhangoznak, és mi még meg is éljenezzük ezeket a mondatokat, akkor ezzel, drága barátaim, a saját csődünket ismerjük be. Azt, hogy tulajdonképpen nem volt miért idejönnünk, és nem képviselünk semmi olyasmit, amiért érdemes lenne szót emelnünk.  

Talán mondana még valamit a végén ez az elképzelt pedagógus, talán nem, de nem is érdekes. A helyzet az, hogy

Azért nem, mert valamilyen oknál fogva nem jelent meg a színpadon. Biztos vagyok benne, hogy sok olyan pedagógus van, aki magában dünnyögve mondott valami hasonlót, amikor szembesült Lili mondataival. De ott, a rendezvényen nem akadt egy sem. Ha elhangzott volna aznap este, közvetlenül Lili beszéde után egy efféle, a fentihez csak némiképp is hasonló szónoklat egy pedagógus szájából, akkor kétségem sem lenne azt illetően, hogy itt egy támogatható és jogos követeléseket felvonultató rendezvény zajlott. De mivel semmi ilyesmi nem történt, arra kell gondolnom, hogy ez az egész nem volt más, mint – hogy Lili nyelvi leleményével éljek – közönséges felhivalkodás.