Lendületben a jobboldal Európában

„Svédország: repedező baloldali hegemónia

Szeptember 11-én Svédországban választást tartottak, ahol kisebb meglepetésre a jobboldali blokk győzedelmeskedett, igaz, minimális különbséggel 176–173 arányban felülmúlva a szintén szövetségben induló baloldali blokkot. A jobboldal győzelme abból a szempontból is történelminek tekinthető, hogy Svédországot a második világháború óta gyakorlatilag kizárólagosan a szociáldemokrata párt kormányozta, és noha az utóbbi tizenöt évben főképp koalíciós kormányok vezetőjeként tette ezt, szembetűnő, hogy 1945 óta mindössze 17 (!) évet töltött a párt ellenzékben. Ezen évtizedek alatt a szociálliberális, progresszív, jóléti állam eszményképe összefonódott a szociáldemokrata párt egyeduralmával, amit azonban kissé paradox módon éppen a párt bevándorláspolitikája tett fenntarthatatlanná. Az utóbbi évek során a svéd koalíciós kormányválságok és a kisebbségi kormányok sorozatos kudarcai rávilágítottak arra, hogy a baloldali vezetésű ország képtelen kezelni a tömeges bevándorlásból fakadó társadalmi, gazdasági és legfőképp rendvédelmi problémákat. Természetes módon Svédországban is érezteti hatását a szankciópolitikából fakadó összeurópai energiaválság, és ezzel összefüggésben az energiaszámlák drasztikus megemelkedése, azonban a svéd választások kimenetelét elsősorban az ország elhibázott bevándorláspolitikája határozta meg.

A jobboldali blokk történelmi győzelmében kulcsszerepet játszott, hogy a korábban szalonképtelennek titulált, bevándorlásellenes Svéd Demokraták (SD) a koalíció tagjaiként  indulhattak, amelynek ráadásul a választás után legerősebb pártjává is váltak. Mindennek ellenére, a svéd belpolitika sajátosságai – legfőképp a koalíciókötési csapdahelyzet – következtében nem garantált, hogy a Jimmie Åkesson vezette párt az új többpárti koalíció tagjává válik, azonban az biztosnak tűnik, hogy az új kormány szakítani fog azzal a baloldali állásponttal, amely »humanitárius szuperhatalom«-ként tekintett Svédországra.

Az elmúlt években a baloldali politikai elit a Svédországot is elérő globális válságokat (koronavírus-járvány, gazdasági nehézségek, energiaválság) tovább súlyosbította azáltal, hogy a tömeges migráció következtében kibontakozó negatív társadalmi és gazdasági következmények felett szemet hunyt, és ezáltal lokális problémát teremtett.

Azonban a baloldal mindent leuraló hegemóniája ellenére állampolgárok ítéletet mondtak efölött a választáson.

Jobboldali fordulat Olaszországban

A dél-európai állam választópolgárai szintén az urnákhoz járultak szeptember 25-én, ahol az előzetes közvéleménykutatásoknak megfelelően a Giorgia Meloni vezette Olaszország Fivérei (FdI), és a vele szövetségben induló jobboldali blokk győzedelmeskedett. Az elmúlt évek európai válságspirálja Olaszországot különösen érzékenyen érintette, aminek következtében egyre súlyosabb megélhetési válság kezdett el kialakulni az országban. Emlékezhetünk, hogy Olaszország mind a migrációs válság, mind a koronavírus-járvánnyal összefüggő gazdasági válság során a frontvonalba került, amelynek kezelésére az országot vezető, össze nem illő mozaikokból álló koalíciós kormányok képtelenek voltak. A vasárnapi választás után szintén egy hárompárti koalíciós kormány fogja vezetni az országot, azonban Meloni pártja a Matteo Salvini vezette Legával, valamint a korábbi miniszterelnök, Silvio Berlusconi nevével fémjelzett Hajrá Olaszországgal (FI) is hasonló álláspontot képvisel az országban sürgős reformot igénylő területeken (például a migráció, a demográfiai és a gazdasági kérdések, legfőképp az adócsökkentés terén). Ennek kivitelezésére a megfelelő választói felhatalmazás is adott, hiszen a 400 fős Képviselőházban 235 széket, míg a 200 fős Szenátusban 112 széket szerzett a jobboldal.

Tehát a kulcskérdésekben való egyetértés, valamint a parlament mindkét házában való többség birtoklása hosszú idő óta viszonylagos politikai stabilitást biztosíthat Olaszországnak.

Meloni győzelme egyébként Magyarország szempontjából is mozgástérbővüléssel járhat együtt: az új olasz miniszterelnök egy sor kérdésben (keresztény értékek védelme, családpolitika, genderlobbi elleni fellépés, migrációellenesség) egyenesen példamutatónak tartja a magyar kormány politikáját. De az is beszédes, hogy egy héttel az olasz választások előtt az Európai Parlament igaztalan vádakat megfogalmazó jogállamisági jelentése kapcsán is kiállt Magyarország demokratikus mivolta mellett, és a dokumentumot »erősen politikai indíttatásúnak« nevezte. Nem véletlen, hogy két nappal a választások előtt az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen megpróbált beavatkozni azáltal az olasz választásokba, hogy megfenyegette az országot. A Bizottság elnöke figyelmeztetett, hogy »ha a dolgok rossz irányba mennek, akkor vannak eszközeink, mint például Lengyelország és Magyarország esetében«, ami egyébként még a baloldali olasz pártok felháborodását is kiváltotta. Szinte az összes olasz politikus úgy vélekedett, hogy az olasz nép Brüsszel beavatkozása nélkül is képes lesz dönteni. A választók pedig – a brüsszeli bürokraták elvárásaival ellentétesen – egy karakteresen jobboldali szövetséget hatalmaztak fel a kormányalakításra, amely koalíció több kérdésben szövetségese lehet Magyarországnak a jövőben.

Olaszország esetében azonban azt is fontos kihangsúlyozni, hogy az Oroszország elleni szankciók kérdésében viszont egyelőre megosztottak az új koalíció tagjai: Salvini szerint a szankciók nem működnek, amit jól mutat, hogy az energiaárak drasztikus drágulása által az olasz lakosság elszegényedik, Berlusconi egyenesen relativizálta az orosz agressziót, míg az új miniszterelnök, Meloni szankciópárti, mivel meglátása szerint ez erősíti Olaszország nemzetközi hitelességét. Azonban az figyelmeztetésképp szolgálhat az új kormány számára is, hogy az uniós technokrata Mario Draghi részben épp a kérlelhetetlen szankciópártiságába bukott bele, miután az általa vezetett »egységkormány« tagjai végül megvonták tőle a bizalmat. Az egyre növekvő társadalmi elégedetlenség pedig arra enged következtetni, hogy az olasz lakosság is közelít a tűréshatárhoz, amit a Meloni vezette kabinetnek is figyelembe kell vennie.

Ellenkező esetben a belső széthúzásokkal terhelt koalíciót könnyen elsöpörheti a népharag, ha a néppel és a nemzeti érdekkel szemben politizál.”