Erdő Péter, bíboros úr, Ön mitől fél?

„Akik követték Hodász András katolikus pap nyilatkozatait, azokat nem érintette váratlanul a papi szolgálatból való felmentésének híre. Ami talán még nem végleges, hiszen a hívei közösségének azt írta, hogy egy év betegszabadságot kér, és ha rendbe hozta a lelkét, akkor visszatérhet még a szolgálatba. Mindenesetre a hír most sokkolja a közvéleményt, s nem csupán az egyházon belülit, hanem az egyházon kívülálló emberek is döbbenettel figyelik az eseményeket. Ezért gondoltam, hogy nyílt levélben fordulok Önhöz, és megkérdezem azt, hogy: Ön, aki a Magyar Katolikus Egyház feje, mégis mitől fél?

Bizonyos, hogy Hodász András döntése mögött nagyon komplex okok állnak. Többször beszélt a hivatásbeli válságáról, s arról, hogy talán egy fel nem dolgozott trauma miatt választotta a papi hivatást, máskor azt is elmondta, hogy úgy érzi nem ismerik el a munkáját, nem kap elég megbecsülést. Mi kívülről csupán annyit láttunk, hogy fokozatosan szorították ki őt a nyilvánosság tereiből. Előbb eltűnt András a FACEBOOK-ról, majd abbahagyta a Papifrankó c. Youtube csatorna műsorkészítését is. Olvastuk, hogy Ön többször hívatta be magához, s kérte tőle számon a nyilvános térben láthatóvá vált politikai cselekedeteit, pl. amikor kiment a régi Index megszűnésekor a tüntetésre. Aztán arról olvastunk több interjúban, hogy András pszichológushoz jár, depresszió elleni gyógyszereket szed. Majd lassan csepegtetni kezdte a hírt, hogy lehet, hogy egy időre visszavonul. És ez most megtörtént.

Tudom, hogy Hodász András továbbra is nagyon tiszteli Önt, ezért én is ilyen hangnemben írok a haragom és a felháborodásom ellenére is. De tényleg volna néhány kérdésem. Először is az, hogy ugye András minden segítséget megkapott Öntől, hogy ezt a válságot jól tudja kezelni? Rettentően nehéz lehet a mai magyar katolikus egyházban papnak lenni, főként akkor, ha az illető annyira kilóg a sorból, mint András. Ő a tudásával, kommunikációs ismereteinek ügyes használatával nagyon hamar sikeres és ismert pappá vált, a fiatalok körében különösen kedveltté. Főként egy olyan közegben, ahol nem igen akadtak komoly versenytársak, mert olyan gyenge a felhozatal. És éppen ezért gondoltam mindig arra, hogy ő az aranytojást tojó tyúk a magyar katolikus egyházban, akit dédelgetni, óvni, támogatni kell. Minden eszközzel és minden erővel. Mert az ő pasztorációs munkája jelentheti az egyház jövőjét. Vagy ez nem számít? S ha ez nem számít, akkor mi?”

Nyitókép: Perintfalvi Rita Facebook-oldala