Kijevben csak a gyerekek nevetnek

„Dugig vannak a teraszok, késő délutánra megtelnek a parkok, esténként és reggelente az ingázók ugyanolyan dugókat okoznak, mint akárhol másutt. Semmi sem különbözteti meg Kijevet bármelyik európai fővárostól, valahogy mégis minden más.

Egy lakótömb belső udvarán áthaladva értettem meg, hogy miért: itt csak a gyerekek nevetnek. A felnőttek nem beszélnek, komorságba burkolja őket és elnyomja a hangjukat a háború. Suttognak, mert itt sem tudnak elfeledkezni róla, hogy a Donbászban, ahová az orosz hadsereg visszavonult, miután nem sikerült bevennie Kijevet, fiúk, apák, testvérek, szeretők és férjek vesznek oda a tűzvonalban.

Tizennégy óra az út a lengyel határtól, a vonat tele volt gyerekeikkel hazatérő asszonyokkal, akik nem tudtak tovább máshol élni, miközben gyilkolják a hazájukat. Kijevben senki nem veszi sietősre, amikor megszólalnak a rakéták kilövését jelző szirénák. Nem lehet tudni, hova fognak zuhanni; a minap egy kelet-ukrajnai vasútállomásba csapódott rakéta, több tucat halott és sebesült, de Kijev összeszorítja a fogát és suttog, mert a fáradtságtól és a fájdalomtól nem tud hangosan beszélni, az illem pedig tiltja, hogy felemelje a hangját, a győzelem bizonyossága mégis arra készteti, hogy makacsul, fékezhetetlenül, dühösen mindennapi életet éljen.

»Mitől olyan biztosak a győzelmükben?« – kérdeztem mindenkitől. Fiatal és idős egyaránt meglepetten azt válaszolta: „De hiszen nincs más választásunk! Megölnének és tömegesen deportálnának minket, ha veszítenénk. Sem Ukrajna, sem ukránok nem lennének többé.«”

Nyitókép: MTI