Tizennégy óra az út a lengyel határtól, a vonat tele volt gyerekeikkel hazatérő asszonyokkal, akik nem tudtak tovább máshol élni, miközben gyilkolják a hazájukat. Kijevben senki nem veszi sietősre, amikor megszólalnak a rakéták kilövését jelző szirénák. Nem lehet tudni, hova fognak zuhanni; a minap egy kelet-ukrajnai vasútállomásba csapódott rakéta, több tucat halott és sebesült, de Kijev összeszorítja a fogát és suttog, mert a fáradtságtól és a fájdalomtól nem tud hangosan beszélni, az illem pedig tiltja, hogy felemelje a hangját, a győzelem bizonyossága mégis arra készteti, hogy makacsul, fékezhetetlenül, dühösen mindennapi életet éljen.
»Mitől olyan biztosak a győzelmükben?« – kérdeztem mindenkitől. Fiatal és idős egyaránt meglepetten azt válaszolta: „De hiszen nincs más választásunk! Megölnének és tömegesen deportálnának minket, ha veszítenénk. Sem Ukrajna, sem ukránok nem lennének többé.«”
Nyitókép: MTI