„Egy negyvenöt éves, férjezetlen római anya, Giorgia Meloni lesz várhatóan Olaszország miniszterelnöke. (Gyárfás Dorka írt róla egy portrét, olvassátok el ITT) Miközben ezt a hírt olvassuk, szinte már halljuk is, ahogyan az üvegplafon csörömpölve összetörik, és azt érezzük, igen, ma már a nők bármit elérhetnek. De mielőtt túlságosan beleélnénk magunkat a gondolatba, álljunk meg egy pillanatra! Bár egy »első női miniszterelnök« vagy egy »első női köztársasági elnök« távolról a nemi egyenlőség és a progresszió látszatát kelti, valójában semmit nem árul el az adott ország viszonyairól. Sőt, egy női vezető kirakatba helyezése kiválóan alkalmas arra, hogy megtévessze a közvéleményt, és puhítsa egyes pártok, kormányok imázsát anélkül, hogy érdemi nőjogi intézkedések történnének.
Amikor kiüresített, jelképes pozíciókban látunk női vezetőket, az gyakorlatilag a női test használata. A reprezentáció a lényeg, csak ebben az esetben nem hamburgert akarnak eladni nekünk »két nagy csöccsel« egy utcai plakáton, hanem politikai ideológiákat »jól fésült, kosztümös hölgyekkel«. Mert a politikában régóta tudják, hogy a patriarchátusnak nincsen hitelesebb árusa, mint a konzervatív nő. Egy nőnek sokkal jobban elhisszük nőként, hol a helyünk, legyen szó egy családügyi miniszterről, vagy a saját anyánkról.
Az elmúlt években számos példát láttunk a tokenizmus jelenségére. Ez az a gyakorlat, amelynek során csak szimbolikus gesztusok történnek a kisebbségi csoportok tagjainak bevonására, de valójában nem változik semmi, nem hozzák létre az inkluzió feltételeit. Token az iskola egyetlen kerekesszékes gyereke, aki csak pár helyiséget használhat, és nem lehet mindig a társaival, mert az intézmény nem akadálymentes. Token a leszbikus kollégád, akinek a fotóját a főnökség diverzitásról szóló kampányokba küldi, miközben az értekezleteken rendre leuralják a férfiak. És token a kormány egyetlen női minisztere is, aki a pártvezér utasításait hajtja végre.”
Nyitókép: ANDREAS SOLARO / AFP