Ne csináljunk hőst Salman Rushdie-ból!

„Ha valaki inzultálja az édesanyádat, behúzol neki egyet. Mint férfi, legalábbis, nem nagyon van más, amit tehetsz. Talán nem teljesen jogszerű, de nagyon is tiszteletre méltó. Fordítva is igaz: ha nem akarod, hogy behúzzanak neked egyet, ne inzultáld más mamáját. Jogilag talán nem cselekszik helyesen, aki behúz neked egyet. Morálisan viszont helyesen cselekszik. 

A szólásszabadságnak vannak határai – jogiak is, igen, de úgyszintén morálisak. Nem kiálthatsz tüzet egy tömött moziban jogi következmények nélkül, és nem szidhatod valaki édesanyját anélkül, hogy ne kérjenek számon.

Salman Rushdie Sátáni versek című regénye nem lépte át a szólásszabadság jogi határait. De, mint azt még a legelkötelezettebb védelmezői is elismerik, tudatosan inzultálta az iszlámot. Habár Rushdie »keményvonalas ateistának« hívja magát, mégis egy muzulmán családba született Mumbaiban, ahol nagy muszlim közösség él. Tudta, hogy mit tesz. Tudta, hogy kétmilliárd muszlim legmélyebb meggyőződéseit sérti meg. Nem intelligens módon kritizálta az iszlámot. Hanem gúnyolódott rajta. És ez nem esetleges dolog a könyvében. Rushdie legnagyobb rajongói számára (mint Christopher Hitchens) épp ez a fontos.

Nem, nem érdemelte meg, hogy megkéseljék, ez magától értetődő. De az, hogy megkéselték, még nem teszi hőssé. Épp ellenkezőleg. Rushdie elsőrangú szerző, de nagyon banális istenkáromló. Sekélyesen és nyeglén bánt  az iszlámmal, és a muzulmánoknak minden joga megvan, hogy mérgesek legyenek rá. Nem kötelességünk felmagasztalnunk azért, mert valaki ilyen szörnyű módon túlreagálta a dolgokat.

Nem jó érzés mindezt leírni csak pár nappal a támadás után. Jobb lenne nem is megírni mindezt. De amint megérkeztek a hírek, a libertáriusok máris elkezdték Rushdie-t a szólásszabadság mártírjának beállítani. A National Review-ban Charles Cooke ultimátumot adott: »Vagy támogatod a szólásszabadságot, vagy nem.« (…)

Ha bármelyik fundamentalista muszlim véletlenül olvassa Cooke blogját, biztos vagyok benne, hogy rendesen megfenyegették őket, és többet nem teszik. De mi a helyzet mindenki mással? Mit vonjunk le következtetésként ebből az érvelésből? Hogy aki nem támogatja kritikátlanul Rushdie-t, az Khomeini ajatollah ruhájából bújt elő?

Cooke ugyancsak megemlíti a Charlie Hebdo 2015-ös kivégzését. A párhuzam jó, de nem azért, ami miatt ő gondolja. A lap szerkesztőségét radikális muszlimok támadták meg, amiért nyersen és szatirikusan ábrázolták Mohamedet. Tizenkét ember halt meg a támadásban, és másik tizenegy sérült meg.

És mi volt mindennek az értelme? Miért halt meg az a tizenkét ember? A válasz az, hogy azért, mert muszlimokat inzultáltak. A támadás utáni sajtótájékoztatón a lap szerkesztője azt nyilatkozta, hogy addig gúnyolódnak a hiten, amíg »az iszlám ugyanolyan banális lesz, mint a katolicizmus«. Ennyi. De attól még, hogy egy ügyért meghalnak, nem teszi azt az ügyet igazzá, ráadásul a Charlie Hebdo-nak még ügye sem volt. A sértegetés kedvéért sértegettek. Tragikus! (…)

A muzulmánok többsége egyébként – akármennyire is kiakasztották őket – békésen fogadta a Sátáni verseket. Charles Cooke és Douglas Murray mégsem ad nekik hitelt, amiért a »szólásszabadságot« gyakorolták Miért? Mert a vallásokon viccelődni menő dolog; de ha sértve érzed magad, amiért valaki gúnyolódik a vallásodon, az nem az. 

Ez az, amit Rushdie védelmezői igazán gondolnak. Akármit is mond Cooke, a Sátáni versek legtöbb kritikusa nem gondolja, hogy a könyvet be kéne tiltani vagy a szerzőjét le kéne fejezni. Ők azt mondják, hogy jobban tisztelnünk kellene egymás meggyőződéseit. A vallást nem szabadna banálisként kezelni. A művészet nem lehet nyegle.

A libertárius ideológusokon kívül igazából senki nem gondolja, hogy minden önkifejezést egyenértékűnek kellene tartanunk. A legtöbbünk nem hajlandó felosztani az emberiséget Rushdie-rajongókra és Khomeini-akolitusokra. El lehet ítélni az erőszakos szélsőségességet anélkül, hogy elfogadnánk a komolytalan nihilizmust. Támogathatjuk a szólásszabadsághoz való jogot, miközben figyelmeztethetjük embertársainkat, hogy több felelősséggel gyakorolják azt. 

Meg tudjuk, és meg is kell tennünk ezt. Azért, mert ha nem tesszük, akkor az egész önbeteljesítő jóslattá válik. Cooke szerint Rushdie kritikusai az ajatollahhal tartanak; a probléma viszont az, hogy ha így van, akkor nemsokára hinni is fognak neki. Ha az emberek csak az erőszakos szélsőségesség és a komolytalan nihilizmus közül választhatnak, akkor az első fogják választani. Valójában már meg is tették.

Ez a baj a libertárius konzervatívokkal. A legmélyebb lojalitásaik jogi absztrakciókhoz kötik őket. Ha valaki inzultálja az édesanyádat (vagy az istenedet), ők azt várják, hogy rázd meg a kezét és mond azt sírva: »nem értek egyet azzal, amit mondasz, de a halálom árán is megvédem a jogodat ahhoz, hogy mondhasd!« (…)

Vannak természetes jogok. De csak azért, mert van emberi természet is. Ha ignoráljuk a másodikat, biztosan elveszítjük az elsőt. Ha arra kényszerítjük az embereket, hogy a szabadság és a lojalitás között válasszanak, akkor a lojalitást fogják választani. Írhatsz végtelen hosszú blogposztokat a szólásszabadsághoz való jogodról és arról, hogy jogod van sértegetni mások anyját. De ha gyakorolni próbálod ezt a jogot, be fognak húzni neked egyet.”