A rossz újságírás példája: az RFE Hodász-interjúja

„A műsorban való szereplés volt Hodász atya hanyatlásának kezdete. Azonnal megtámadta a liberális sajtó, és sokat gúnyolódtak rajta, amiért egy mára hírhedté vált 2019-es adásban úgy nyilatkozott, hogy meggyőződése, hogy a konverziós terápia érvényes és legitim eszköz, ami segíthet azoknak, akik nincsenek kibékülve homoszexualitásukkal, és megszeretnék változtatni vágyaikat.

Az erős ellencsapás után, amit Hodász atya, aki, úgy tűnik, mindenekfelett azt akarja, hogy szeressék bármi áron, nem tolerálhatott, jött a teljes fordulat. Azon papok egyikévé vált, aki az LMBTQ-ügyeket kezdte képviselni az egyházban és aki ezzel egyszerre tagadta a meleglobbi létét. Egy véleménycikkben például arról értekezett, hogy a fiatalok annyi problémával küzdenek, hogy a gender-ideológia miatti aggódás hülyeség. (…)

Nos, egy olyasvalakitől, mint Hodász, akinek a személyisége nyilvánvalóan a nárcizmus határán van, várható, hogy előbb-utóbb feltételezett áldozatiságát és a magyar nép állítólagos rossz mentális állapotát szélesebb kontextusba helyezni, és na minek fogja tulajdonítani? Hát persze, hogy az Orbán-kormány gonosz cselekedeteinek! És nem csak engedték, hogy ezt tegye, hanem efelé vezette a platform, amivel beszélt – a Radio Free Europe Hungary. (…)

Az egy dolog, hogy Hodász a mindentudó társadalomtudós pózába vágta magát, mint aki képes teljeskörű diagnózist felállítani a magyar társadalomról. Az is egy dolog, hogy siránkozik a szabad és kritikus média hiányán, miközben jóideje állandóan a kormányt szidja (és azokat a magyarokat, akik nem oyan felvilágosultak, mint ő, és nincs diplomájuk kommunikációból) egy csomó szabad és kritikus médiatermékben. Az pedig egy másik dolog, hogy az RFE riportere nyilvánvalóan irányított kérdéseket tett fel neki, ami miatt aztán az egész interjú a komoly újságírás megcsúfolásává vált. (…)

A riporter még csak nem is próbált meg semleges és objektív lenni. Nem volt kíváncsi, hogy többet tudjon meg interjúalanyáról, nem akarta jobban megérteni elképzeléseit. Ő csak annyit akart, hogy Hodász megerősítse a tévedéseit és prekoncepcióit. Mi a helyzet az objektivitás normájával? Mi van a kemény kérdésekkel? Hol marad a más álláspontokkal való szembesítés? Nos, ezek mind nem számítanak, amikor valaki a »felelős párbeszéd« folytatása helyett aktivistaként viselkedik.”