Sorkatonaság? Kösz, de inkább nem!

2022. július 02. 08:07

Eszembe jutnak negyven év távlatából a Magyar Néphadseregről az emlékeim. Ha népszavazásra kerülne sor, nem sokat kellene gondolkodnom.

2022. július 02. 08:07
null
Almási B. Csaba
Mandiner

Mostanában néha fel-felvetődik, hogy hiba volt megszüntetni a sorkatonaságot, s talán be kellene újra vezetni.

Ilyenkor eszembe jutnak negyven év távlatából a Magyar Néphadseregről az emlékeim.

Ha népszavazásra kerülne sor, nem sokat kellene gondolkodnom.

***

Meglehetősen rossz volt a híre a '80-as évek elején a zalaegerszegi Petőfi Sándor laktanyának; persze melyiknek nem. Talán nem követek el államtitoksértést azzal, hogy most pontosan megneveztem a kaszárnyát, mert akkoriban ez tilos volt, nehogy az ellenség be tudja azonosítani az objektumot. Ezért a leveleken is csak postafiókszámot lehetett feltüntetni – az ugyan senkit nem zavart, hogy a laktanya bejáratán is hatalmas betűvel ki volt írva a költő neve.

Mi, a táposok

Előfelvételisként, az egyetem megkezdése előtt kellett bevonulnom 11 hónapra – aztán egy év lett belőle, de a sereg már csak ilyen –, velünk, leendő joghallgatókkal együtt voltak az építészek, színészek, képzőművészek.

S az volt az első év, amikor

Ők főleg nyírségi srácok voltak, többen a cigánysorról jöttek, néhányan megjárták a börtönt. Egyikük azt mondta – nem viccelt, nem volt túl fejlett a humorérzéke –, hogy az elviselhetőbb volt, emberségesebben bántak velük a foglárok, jobb volt a kaja, s többször fürödhettek meleg vízben. A kedvenc Máté Péter-nótájára ma is emlékszem, bár némileg átírta a szövegét: „Szemedben sósav, hátadban kés, a rák egyen meg, te még mindig élsz, dögölj meg, pusztulj el, így szerezz egy kis örömet nekem”.

Az egyhónapos alapkiképzés után – talán egyszer még lőhettünk is, de inkább futottunk, takarítottunk, alaki gyakorlatokat végeztünk az ellenség elrettentésére – az egyik lövészszázadba kerültem, tehát „nyúl” lett belőlem.

Nekünk P. főhadnagy jutott, az egyik legrettegettebb parancsnok. A háta mögött mindenki Csipának gúnyolta, fogalmam sincs miért, talán a vizenyős, gonoszságot árasztó szürkéskék szemei és a gyakran kifejezéstelen tekintete miatt. Idősebb volt a többi századparancsnoknál, állítólag büntetésben volt, azért nem kapott fontosabb beosztást éltesebb kora ellenére. Túl sokat ivott – ami önmagában nem lett volna probléma, sőt, katonaként az egyetlen értékelhető momentuma volt –, de szolgálatban gyakran le is bukott.

Bár lehet, nem is akart magasabb polcra jutni, századparancsnokként jobban,

közvetlenebbül kiélhette szadista hajlamait,

amikor kedvére szívathatta a rangján aluli „bajtársait”. Különösen a hosszú távú meneteléseket élvezte, amikor fegyverrel, lőszerrel, különböző cuccokkal megpakolva vonszoltuk magunkat teljesen értelmetlenül tíz kilométereken át. Cipelnünk kellett a jégcsákányt is, nekünk, többségében alföldi suhancoknak – sokan nem láttak addig még 200 méternél magasabb dombocskákat sem –, ugyanis az olaszok jutottak volna nekünk háború idején, s valahogy csak meg kellett volna másznunk az Alpok háromezer méretes csúcsait. Majd amikor Csipa elüvöltötte magát, hogy „atomvillanás jobbról!”, akkor balra kellett a földre vetnünk magunkat – igen, amikor balról villant, akkor jobbra… –, ami különösen a zalai sártengerben okozott neki kéjes örömet.

A lőszerre sajnálták a pénzt

Meg az alföldi porban, nyáron, 38 fokban az úgynevezett túlélő gyakorlaton, amikor egy hétre kicsaptak bennünket Táborfalvára, minimális koszttal – napokig gyíkhúst, páncélost, azaz vagdalthúskonzervet és májkrémet zabáltunk –, vizet annyit kaptunk, hogy éppen hogy nem haltunk szomjan, így homokkal „mostuk el”, töröltük szárazra a csajkánkat, a fémből készült evőalkalmatosságot. Mosdásra nyilván nem jutott a vízből, egyénként is végig ugyanabban a ruhában voltunk, de csak három napig éreztük, hogy egyre büdösebbek vagyunk, utána már minden mindegy volt; mi már akkor megtapasztaltuk a posztcovid szindróma hatását, milyen az, amikor az ember elveszíti a szaglását.

Persze a gaz NATO megtámadott bennünket vegyifegyverrel is, így fel kellett vennünk a kotonköpenyünket (vegyvédelmi felszerelés), amitől fél perc alatt a talpunktól a fejünkig patakokban folyt rólunk az izzadság. Visszatámadni persze nem tudtunk volna, egy medvét nem találtunk volna el öt méterről, hiszen az egy év alatt talán ha kétszer voltunk lőgyakorlaton, akkor is csak pár „golyót” lőhettünk, a lőszerre sajnálták a pénzt.

A szakaszparancsnokunk az állandóan vigyorgó és a főnökei előtt folyamatosan pattogó Sz. őrmester volt. Imádta, ha nemet mondhatott,

ekkor fintorgott és az arcára kiült az ősgonoszság.

Egy ízben Devecserbe vezényeltek ki bennünket, állandó őrszolgálatot adtunk – azt mondták, atomtölteteket tárolnak ott, ez majdnem akkora top secret volt, mint a laktanya neve –, de meglepő módon egyik nap kimaradást kaptunk, s bemehettünk Ajkára. Aki becsajozott, s néhány nap múlva újra kiment volna, azt direkt nem engedte Sz., nehogy már jól érezze magát egy kicsit is a honvéd elvtárs. Azt kellett volna mondania, hogy moziba menne, partizános filmre, arra rábólintott volna az őrmi.

Egyszer politikai eligazítást tartott, a szocializmus térhódításáról beszélt, ehhez felrakatott egy világtérképet. Felszólította a társaságot, mutassa meg valaki a Szovjetuniót. R. jelentkezett, ő már végzett a történelem-angol szakon – a betegsége miatt nem az egyetem előtt vonultatták be –, és a mutatópálcával bejelölte a Varsói Szerződés mind a hét tagállamát.

 – Nem jó, maga még ezt sem tudja?! – kérdezte, hörögve, vinnyogva. Ezen aztán felrobbant a terem, állati módon röhögtünk, tomboltunk. Sz. talán a mai napig sem jött rá, hogy rajta.

Visszautasítható ajánlat

Volt politikai tisztünk is,

ő felelt a fejekben meglévő rendért, az ideológiai iránymutatásért.

Sorban behívatott bennünket, hogy visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot tegyen nekünk, de egymásnak nem beszélhettünk erről. Aki jelenti neki, ha azt hallja, hogy valaki a szocializmussal, a rendszerrel, a néphadsereggel szemben „káros” megnyilatkozásokat tesz, annak hét nap szabadságot – emellett egyéb, jövőbeni előnyöket – ígért, aki csak arra lett volna hajlandó, hogy belépjen az MSZMP-be, annak hármat.

Spiclinek senki nem jelentkezett – ezt tudtuk, mert persze azonnal beszámoltunk egymásnak, vagy csak letagadták –, hiszen abban az időben már nem volt kötelező elaljasodni, de „A” párthoz való csatlakozás nagy kísértés volt, mivel egy év alatt háromszor-négyszer mehettünk csak szabadságra, akkor is csak pár napra. Így többen elgondolkodtunk ezen a dealen, mondván, vagyunk annyira cinikusak, ha már rákényszerítenek bennünket, és legfeljebb azonnal kilépünk, ha leszereltünk. De aztán felvilágosítottak bennünket, hogy nem olyan könnyű megszabadulni a szervezettől, mint amilyen egyszerű oda belépni. Nekem emellett még eszembe jutott a nagyapám, akit volt csendőrként üldöztek a a kommunisták 1945 után, és apám, aki falusi tanárként annak ellenére sem lépett be az MSZMP-be, hogy éveken át ezzel zaklatták.

Így nagyon gyorsan kivertem a fejemből az őrült ötletet, aminek ma különösen örülök.

De ezek a figurák legalább hivatásosak voltak, pénzt kaptak azért, hogy a haza védelme ürügyén másokat terrorizáljanak. Bár talán azt ők sem érdemelték, amit időnként ebéd vagy vacsora címén eléjük raktak. Egyszer csellós, azaz konyhamalac voltam, láttam, mit tettek a kondértündérek, a szakácsok az ételükbe. Minél szemetebb volt a tiszt, annál gusztustalanabb testnedvet spricceltek bele, a részletektől azonban megkímélem a T. Olvasót.

Náluk rosszabbak voltak azok a sorkatonák, akik annak révén jutottak „hatalomhoz”, hogy már korábban bevonultak. Az öregek – a harmadik időszakosak, akik már egy évet lehúztak, s maradt még fél évük – közül csak a legelvetemültebbeknek okozott szórakozást az első időszakosak b.sztatása. A többség azt az életfilozófiát vallotta – idejük nagy részét az ágyán heverészve –, hogy „öreg vagyok, belesz.rok, öreg cápa nem rakéta, száguld, mint a teknősbéka”.

A motoros fóka büdös és zajos

De bezzeg a gumik, a második időszakosok, akik már lehúztak hat hónapot a pokolban…! Nekik egyébként is „munkaköri kötelességük” („gumi vagyok, g.ci vagyok”) volt alázni az újoncokat („kopasz vagyok, sokat szopok, felmoshatok, takarítok”), de különösen akkor kerültek idegállapotba, amikor megtudták, velük együtt szerelünk.

Kifejezetten jól érezték magukat, ha annyit fókáztathattak bennünket, hogy letört a derekunk.

Ez az akció nem mást jelentett, minthogy kiöntettek velünk több vödör vizet a folyosóra, körletbe, és lehajolva vagy guggolva kézzel kellett felmosnunk, és a rongy mozgása emlékeztetett az állat hátsójára. Motoros fókát – fára, partvisra tekerve a rongyot – persze nem használhattunk, mert az zajos, büdös és bántaná szegény gumik és öregek fülét, orrát. Persze legtöbbször „megb.szta a zebra a fókát”, azaz csíkos maradt a kő, ezért kezdhettük elölről, időnként gázálarcban, amely sokkal brutálisabb, mint tíz FFP-2 maszk egymásra húzva.

De a szilikózistól is rettegtek feletteseink, ezért rendszeresen portalanítani kellett az ágyakat, szekrényeket, stokikat, ablakokat, szobasarkokat, valójában mindent. Papírzsebkendővel ellenőrizték, hogy dolgoztunk, s ha úgy tartotta kedvük, hatalmasakat tüsszentgettek, utalva arra, hogy a munka még messze nem tökéletes, hiszen apró, szürke foltot találtak a fehér papírlapon.

Persze megannyi előnye is volt a seregben eltöltött 12 hónapnak.

Kiválóan meg lehetett tanulni sunnyogni, hazudni, alakoskodni, a másikat átverni.

Aki ezeket a tulajdonságokat tökélyre fejlesztette és beleolvadt a tömegbe, az viszonylag jól megúszta. Ők, ha meghallották, hogy az ügyeletes keres pár embert munkára, azonnal eltűntek a körletben az ágyak alatt, és kiválóan használták a gyengélkedő lehetőségeit is. Egy szimpla fej- vagy torokfájással, náthával, köhögéssel, apró rándulással persze elhajtották az embert a felcserek. Ezért valaki kitalálta, hogy a nemi szervét keni be csípős paprikával, és a vörös bőrfelület elég ijesztő ahhoz, hogy szakrendelőbe küldjék, majd kijár pár nap pihenés is. A „gyulladásra” adott antibiotikum pedig mehetett a kukába. A szisztéma addig működött, amíg nem lett túl sokunknak ugyanez a baja, a helyzetet pedig az is súlyosbította, hogy az egyik alkalommal a szakrendelőben épp orvostanhallgatók – köztük több nő – jártak szakmai gyakorlaton, és közelről kellett megállapítaniuk a diagnózist.

Az ügyetlenebbekre, kövérebbekre, lassúbbakra, gyengébbekre, a bénábbakra, kevésbé élelmesekre viszont előszeretettel utaztak, nekik több megaláztatásban volt részük. Ők nem bujdostak el, jámboran kivárták, hogy őket rángassák el undorító munkára, ők egy körrel többet futottak, több fekvőtámaszt csináltak, nehezebb ládát cipeltek, többször takarítottak WC-t, nekik önként fel kellett ajánlaniuk az otthonról kapott ennivalót, leszerelés előtt az ő alsógatyájukat fel lehetett húzni a lámpára, s azt lesni, van-e benne szarcsík. Gyakran nem bírták, összecsuklottak fizikailag és lelkileg.

Meg persze a kemény csávók fáztak rá, akik ellenkeztek, pofáztak, vitatkoztak, okoskodtak, mindent jobban tudtak. Ugyanaz volt a büntetésük, mint a szerencsétlenebbeké, csak ők

fogcsikorgatva, szenvedve, kínjukban röhögve, de végigcsinálták azt, amit megparancsoltak nekik.

Más választásuk úgysem volt. Tisztában voltak vele, hogy a parancsot nem érdemes megb.ni, mert csak szaporodik.

Nagy nehezen, de végül eltelt az egy év, mindannyian túléltük a földi poklot. Egyik nap azonban jött a hír, hogy az egyik pécsi – végig brutálisan megalázott – társunk öngyilkos lett, közvetlenül az egyetem megkezdése előtt. Persze nem tudtuk meg az okát, de gyanítottuk, hogy utólag borult ki ennyire, ma már persze poszttraumás stressznek nevezik azt, ami történt.

Mi, Szegeden másként próbáltuk feldolgozni azt a brutális tizenkét hónapot. Bulikban, kocsmákban félrészegen (vagy talán egészen is) – másként ezt nem lehetett elviselni – magunkon is röhögve elevenítettük fel a visszataszító „élményeinket”. A velünk lévő lányok pár hét után már nagyon unták, és jobban tudták a sztorikat, mint mi magunk. Mindig szóltak, ha tévesztettünk a történetmesélésben.

Állítólag az idő kissé megszépíti a legborzasztóbb emlékeket is. Lehet. De akkor számomra biztos nem telt még el elég idő.

P. s.: Engem az egyetem elvégzése után is behívtak katonának – nagyon kevés jogász b.szott ennyire rá –, hogy letöltsem a maradék hat hónapot. De ezt már inkább hagyjuk.

 

(Archív fotó: A Magyar Néphadsereg és a BM Határőrség katonái a Felvonulási téren katonai esküt tesznek 1986. szeptember 27-én. MTI Fotó: Friedmann Endre)

Összesen 243 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
brekker
2022. július 05. 17:18
Nem az van, hogy a cigány nem fókázik, csak a magyar. Ez lenne a sorkatonaság visszaállítása. Megfelkelő geci tisztesekkel.
brekker
2022. július 05. 17:16
Visszaolvasva: Régi vesszőparipám, hogy Svájc legyünk. A cigányoknak se ártana, ha megtapasztalnák, hogy milyen az amikor közösen kell védeni a határt. Mert különben miért tartanak igényt a közösség szolgálataira: Ingyen ebéd a gyerekeknek, hímes tojásként hozzájuk nyúlás. Akinek nem tetszik, mehet! A csehek már az ukránokat cigányozzák, ott jobb lesz?
machet
2022. július 04. 10:11
Ez most egy visszaemlékezés,vagy mi?Mindenesetre előre lépni ebből lehetetlen.A gondolkodás nem lehet erősséged,ne is erőltesd.Meglesz a világ nélküled is.
Szent Xavér
2022. július 03. 22:25
Ahogy elnézegetem ALMÁSI B. CSABA úr arcát, nem hiszem, hogy volt katona a szerencsétlen idióta......Csodálom, hogy fene eszével a Mandiner "alkotó" tollforgatója!?
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!