Gyurcsányék készülnek, a bukás garantált

2006 őszén fiatal újságíróként figyeltem a Kossuth téren a történelmet. A történelem könnygáz, gumibot és lángoló autók formájában érkezett. Pár héttel később, októberben a számomra személyesen is fontos ötvenhatos megemlékezés után újra barikádok emelkedtek városszerte, lovasroham indult, kukák borultak, üveget törtek. Hihetetlennek tűnt, hogy

Hihetetlennek tűnt, hogy a demokráciába való békés átgyalogolás után egy választott vezető „kurva országnak” nevezheti hazánkat, költségvetést hamisíthat, majd a lebukást követően erőszakkal fojthatja el a jogos népharagot. Azonosítószám nélküli rohamosztagosok kényük-kedvük szerint verhetnek viperával járókelőket, újságírókat lőhetnek meg (mint egykori kollégámat), és utána mindezt meg is úszhatják, sőt, a szerencsésebbek kitüntetést nyerhetnek, mint Gergényi főkapitány.

Mindez Gyurcsány Ferenc legutóbbi eszmefuttatása kapcsán jutott eszembe. 2006 antihőse ugyanis állítása szerint „készül”. Jegyzetében vissza is tekint, felidézi hatalomra kerülését, majd bukását, olyan következtetésekre ragadtatva magát, miszerint a költségvetés rendbetételébe törött bele a bicskája.

A gyorsmemoár nem csak e ponton sántít. Medgyessy megidézése után valahogy kimarad például az a konspirációs munka, amivel Gyurcsány a kormányfői székbe mesterkedte magát. Ahogy egyébként egy fél szó sem esik a büdzsé meghamisításáról, az őszödi beszédről vagy épp a példátlan karhatalmista erőszakról. Sőt, a képernyőre merészelte vetni azt is, hogy: „...a valóság nem hajlik. A kérdés valójában csak az, hogy a kormányfő meddig tudja megúszni politikája teljes kudarcával való szembesülést. Most elég lesz-e a pávatánc, vagy eljött az igazság pillanata.”

A pávatáncot, az igazság napvilágra került pillanatát, a teljes politikai kudarcot. Különben a történelmet átírják azok, akiknek szellemi elődei ebben évtizedes jártassággal bírtak. És arra is érdemes emlékezni, hogy mi követte Gyurcsány önmagával meghasonlott országlását. Ugyanis a történelem mindig az egyensúlyi állapot visszaállítására törekszik, így szinte törvényszerűnek tekinthető a 2010-ben érkező polgári kétharmad. Valahol ott, a könnygáz és üvegszilánkok borította utcákon született meg az elementáris igény arra, hogy a szocialista-szabadmadaras rezsim végérvényesen elbukjon.

Az eltelt évtized pedig igazolta azt is, hogy az elvtársak mindig puhára esnek. Gyurcsány – akinek a jóízlés nevében ki kellett volna pontozódnia a közéletből – rövid rejtőzködés után visszatért, és foglyul ejtette az ellenzéket. Az egykor szebb napokat látott Jobbik, a modern zöldpártként érkező LMP és a huszadik század erőit meghaladni óhajtó Momentum is a Gyurcsány-csapdában landolt. Emlékezhetünk rá, hogy a frissen leváltott Fekete-Győr micsoda vehemenciával küldte partvonalon túlra a volt kormányfőt. Majd hogyan finomodott a kommunikáció az előválasztáson: immár nem az volt a kérdés, hogy Gyurcsánnyal vagy nélküle, hanem az, hogy vajon azért jut-e levegő az nagy testvér ölelésében a Momentumnak is.

És innen a tapasztalatok szerint nincs menekvés, nincs mozgástér. Így jutottunk el oda, hogy tizenhat évvel Őszöd után az igazságról és a helyes kormányzásról értekezhessen az, akinek

Így állhat elő ama önemésztő paradoxon, hogy az ellenzék vezére épp az ellenzék választási sikerének örök kerékkötője lehet.

Furcsa egy dinamika, de a következtetés világos az utóbbi három választás tükrében. Amíg Gyurcsány marad, addig konstruktív ellenzékiség és választói bizalom nincs és nem is lesz.