„Gonoszkodó viccek, hiába várt telefonok, letagadott aláírások kísérték a magyar pártállami elnökök pályáját. A központ által kijelölt közjogi méltóságok általában nem felemelkednek, hanem hozzászürkülnek a funkciójukhoz.
Az államfő bármit gondolkodás nélkül aláír. Még a parlamenti dolgozószobájának ablakán véletlenül berepülő, használt vécépapírt is. Az erről szóló vicc Novák Katalinnal még nem terjed, de még csak nem is Schmitt Pál elnöki tevékenységének illusztrálására született. Ugyanezt a történetet már az 1950–1960-as években is mesélték, akkor a nemzet egységét 1952 és 1967 között megtestesítő Dobi Istvánról, az Elnöki Tanács elnökéről.
A pártkatonából elnökké avanzsáló, és ezen a poszton különösebben sok vizet nem zavaró, a valódi hatalom birtokosait az aláírásaival hűségesen kiszolgáló funkcionáriusra – amilyen szerep most elemzők és publicisták szerint Novák Katalin köztársasági elnökre is vár – a magyar történelem pártállami időszaka több példával is szolgál. Legjellemzőbb közülük Dobi és közvetlen utódja, Losonczi Pál pályája.
A monográfusa, Révész Sándor történész (a HVG munkatársa) által a »legmélyebbről érkezett« magyar államfőként jellemzett Dobi István három párt – a szociáldemokrata, a kisgazda és a kommunista – vezetésében is helyet kapott. Az 1945 előtt tisztánlátásról, talpraesettségről és adott esetben nem kis bátorságról tanúságot tevő politikus a háború után, a kommunista párthoz közeledve egyre inkább elvesztette karakterét, és a diktatúra kiszolgálója lett: előbb miniszterelnökként, majd 1952-től az Elnöki Tanács elnökeként. (Ezt a 21 tagú testületet szovjet mintára hozták létre 1949-ben, és kollektív államfői funkciót töltött be, illetve bizonyos korlátozásokkal az Országgyűlést is helyettesítette a rendszerváltásig.)”
Nyitókép: Megnyitó 1948. június 11-én, a kép bal oldalán Mihályfi Ernő, az első sorban Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, Dinnyés Lajos, Dobi István és Vas Zoltán.
Fortepan / Rádió és Televízió Újság