„Múlt, jelen, jövő. A Beneš-dekrétumok legyenek valóban pusztán történelmi dokumentumok, a gyulafehérvári nyilatkozat élő, alkotmányos joganyag, Temesvár és Újvidék Európa multikulturális fővárosai. Nem lehetetlen. Ungvárról a jövőbe Belgrádon (és Fiumén) át vezet az út.
Amikor a győztes antanthatalmak, élükön Franciaországgal hatalmi számításból nekiláttak ősellenségük, a Habsburg Birodalom feldarabolásának, a Szent István országában élő nem magyar népeknek lehetőségük nyílt a részleges önrendelkezésre. Részlegesre, mert a magyar uralmat végső soron mindegyikük egy másik, Kárpát-medencén kívüli hatalom alárendeltségére cserélte fel,
hiszen a szlovákokat és ruszinokat cseh, a horvátokat és szlovéneket szerb dominanciájú államba kényszerítették, s az erdélyi románságnak is hamarosan meg kellett tapasztalnia a regáti nyelvtestvérek hódító hozzáállását.
Az azonban vitán felül áll, hogy az osztozkodás abszolút vesztese a magyarság lett, amelyet a »válóper« során egyszerűen »elfelejtettek« megkérdezni szándékairól. Fékek és ellensúlyok híján, mint ezt oly jól beleverték a fejünkbe, méltányos, minden érintett fél jogos érdekeit számításba vevő megoldás aligha születhet. Nem is született. Egy földrajz iránt közepesen fogékony kisdiák is képes lett volna a trianoninál észszerűbb, a volt Magyar Királyság jóval több polgárának egzisztenciális érdekeit garantáló, a későbbiekben lényegesen kevesebb konfliktust okozó határokat meghúzni, feltéve persze, hogy a békemű alapjául elvben szolgáló magasztos elveket fikarcnyit is komolyan vették volna. Erről persze szó sem volt. A valódi rendezőelv a vae victis volt.”
Nyitókép: MTI / Czeglédi Zsolt