Ilyen volt A Meccs közelről – élménybeszámoló Angliából

Valentinyi Pál írása

***

A kérdés már csak az, mit fogunk csinálni életünk hátralevő részében. Nem csak a magyar miniszterelnök büszkeséget és vidámságot sugárzó gondolata ez a mondat, barátaimmal mi is erre jutunk a szerdai angol reggelink elfogyasztása közben annak kapcsán, hogy a wolverhamptoni angol-magyar mérkőzés volt az első olyan idegenbeli találkozó, ahová a feleségeinket is magunkkal vittük. A csapat ugyanis olyan magasra tette a lécet keddi teljesítményével, hogy azt a közeljövőben nehéz lesz überelni és így elkápráztatni életünk párját.

de az majdnem biztos, hogy nehéz lesz felülmúlni a kedd esti angliai teljesítményt. Igaz, elnézve a válogatott formáját, talán mégsem lehetetlen.

A meccs előtt egy 1:1-es döntetlennel is kiegyeztem volna, mégiscsak az angolok ellen léptünk pályára, ráadásul az ő otthonukban. A hazai pálya előnyét csak az értheti, aki már járt külföldön, különösen válogatott meccsen, különösen a futball őshazájában. Minden egyes gól, amit angol kapuba rúg egy csapat, többszörösen esik a latba a futballtörténelem almanachjaiban.

De 1928 óta a legnagyobb hazai angol vereség? Négy találat kapott gól nélkül 69 évvel az Aranycsapat 6:3-ja után? Ezt aligha tették meg sokan a fogadóirodáknál. Mint ahogy arra is csak egészen kevesen mertek ezelőtt pár hónappal gondolni, hogy az A-liga halálcsoportjának keresztelt 3. kvartettben négy meccs után Magyarország áll majd az élen. Igaz, a tavalyi Európa-bajnokságon már kaptunk kóstolót halálcsoportból, és akkor is becsülettel helyt álltunk, ám a mostani, kiegyensúlyozott teljesítmény már jóval több, mint adrenalin,

Idegenbeli meccseink tapasztalatához képest fogadtatásunk nem volt különösebben barátságtalan, leszámítva a kifütyült nemzeti himnuszunkat, amiben egyébként már jelentős praxissal rendelkezik az angol szurkolótábor. A felénk irányuló ellenszenvük azonban angolosan hűvös és visszafogott volt, nem éltünk át olyan vegzatúrát, mint tavaly nyáron az Európa-bajnokságon Münchenben, amikor a kivezényelt rendőrök csuklóztatták, a helyi LMBTQ-aktivisták pedig arcátlanul provokálták a német meccsre vonuló magyar szurkolókat. A kétszázezres west midlandsi városban béke honolt, a magyar tábor a szokásos tűzzel és lelkesedéssel tudatta a helyiekkel, hogy készen áll az angliai csatára. Mi, magyar szurkolók mindig megadjuk a módját, pár ezren is túlkiabáljuk a húszezres angol tábort, ha arra van szükség. A himnuszt is kétszer énekeljük el, nem azért, mert kifütyültek minket, hanem mert ez a szokás: meccs elején és a meccs végén eredménytől függetlenül elhangzik nemzeti imánk.

Nos, kedd este nemcsak a pályán játszó csapat aratott győzelmet:

Mindezt úgy, hogy eközben a nézőtér angol felén lévők – érdemi szerep híján ne nevezzük őket szurkolóknak – provokációját figyelmen kívül hagyva, a mi fiainkra koncentrálva mutattuk meg, milyen a magyar virtus. Nem, nem rasszista, ahogy az ellen folyamatosan sugallni próbálja. A nemzeti színek, a címer, a nagy elődök öröksége mind-mind megérdemli a tiszteletet és a megbecsülést. Nem showsztárokként tekintünk a pályán dribbliző fiainkra, hanem honfitársainkként, akik szívüket-lelküket és sokszor vérüket adják egy jó nemzeti teljesítményért. 

Ennek a hozzáállásnak a nyomát sem láttunk sem az angolokkal tömött szektorokban, sem az angol játékosokon. Túlfizetett, túlhajszolt, túlmenedzselt csapatot láttunk, amelynek sem a játékosai, sem a szurkolói nem a játékkal foglalkoztak, hanem azzal, hogyan ússzák meg alibizéssel, erőfeszítés nélkül a Nemzetek Ligáját és hogyan ugorjanak rögtön a novemberi katari vébé csoportkörébe, esetleg egyenesen az elődöntőbe. Nem meglepő, hogy a legutóbbi, zártkapus meccsünkön a vuvuzelás, mosolygós fiatalok helyett agresszív gyerekhadsereget vizionált az angol sajtó és térdeplésről, meg bírói teljesítményekről cikkeztek. És persze rasszistázták is a magyarokat, miközben a brit konzervatív kormány épp azon ügyködik, hogy a strasbourgi Emberi Jogi Bíróságot átjátszva Ruandába telepítse saját bevándorlóit.

Valahogy szükségszerűnek tűnik ebből a szempontból a 4:0-s történelmi pofon.

Aki térdepel, aki az ideológiai neveléssel foglalkozik sajtónyilatkozatokban, aki szemléletet akar formálni, nem pedig a végeredményt, az nem lehet sikeres a zöld gyepen.

Wolverhamptonban két csapat volt kint a pályán, de csak az egyik futballozott, (de az ötletesen, taktikusan, elegánsan) és csak az egyiknek voltak szurkolói. Ez már akkor látszódott, amikor a harmadik gól után többen tüntetőleg elhagyták a stadiont, de a frusztráció csúcspontját kétség kívül az jelentette, amikor a saját játékosaikat – köztük a Manchester United hátvédjét, a rémes szezont futó Harry Maguire-t – fújolták ki. Ilyen a magyar csapatban elképzelhetetlen lenne. Maguire-t hónapok óta szekálják az angol szurkolók, óriási terhet téve a nyakába, de ő mégis mindig vállalja a válogatottságot és beáll, ha beküldi őt Gareth Southgate. Az már más kérdés, hogy 3:0-nál miért kellett őt rászabadítani a dühös wolverhamptoni stadionra – és fordítva. Állítólag a meccs mellett négy ittas angol csakúgy a biztonság kedvéért össze is vert egy rendőrt, de ez a mérkőzés eredményén már nem változtatott.

a feldolgozása nem megy egyik napról a másikra. Sajnos ebben nekünk, magyaroknak is van tapasztalatunk, tudjuk, hogy ilyenkor mindenki hibás, de senki sem igazán. Kizökkent az idő, de még nem tudni, miért és hogyan. A sajtó hol Southgate szövetségi kapitányt, hol a Channel 4 televíziócsatorna közvetítését hibáztatja a Nemzetek Ligájában való tragikus szereplés miatt. Utóbbit oka egészen szürreális: amióta ez a tévéállomás adja a meccseket, a válogatott rosszul szerepel. De már a bagatellizálást is nagyiparban űzi az angol kommentelők serege, rendszeresen visszatérő toposz, hogy a Nemzetek Ligája nem is igazi téttel bíró sorozat, hanem csak egy felesleges torna, de majd az év végi sivatagi vébén minden helyreáll, és „hazajön” Angliába a világbajnoki cím. Azontúl, hogy az előző század mérkőzése, az 1953-as 6:3 sem volt szigorú értelemben véve tétmeccs, mégis új fejezetet nyitott a futballtörténelemben. A mostani 4:0 is ilyen, ha nem nagyobb siker.

1986-ban születtem, nem hallhattam személyesen, hogyan magyarázta meg Mezey György akkori szövetségi kapitány a mexikói világbajnokságon a Szovjetuniótól elszenvedett 6:0-s vereséget. Csak a legendát ismerem, hogy állítólag a tészta ülte meg Détáriék gyomrát, azért nem ment a játék pályán. Ami a magyar labdarúgásnak az irapuatói tészta, az az angoloknak mostantól a wolverhamptoni gulyás. És mi tudjuk, hogy

Garreth Southgate angol szövetségi kapitánynak és játékosainak tehát lesz teendője.

Mi, fanatikus magyar szurkolók – és a minap azzá vált feleségeink – pedig tovább élvezzük a hangulat és a teljesítmény miatt megérdemelt örömünket. És bizony még a délelőttre csúszó reggelink elfogyasztása közben, a sok éneklés miatt a torkunkat köszörülve, a túlságosan is sokáig tartó ünneplés után sorainkat rendezve is beleborzongunk az élménybe. Hiszen az éjjel soha nem érhet véget.

Kapcsolódó

MTI/Koszticsák Szilárd