„Magyarország rengeteget adott nekem!” – Marco Rossi a Mandinernek

Az interjú eredetileg a Mandiner Útravaló különkiadásában jelent meg; a beszélgetés a nyári Nemzetek Ligája-mérkőzések előtt készült. Az esti magyar-olasz mérkőzés alkalmából most újra közöljük a közkedvelt olasz mester gondolatait!

***

Hogyan emlékezik vissza a gyerekkorára, milyen volt az élet Torinóban a hatvanas-hetvenes években?

Jó visszaemlékezni, csodás gyerekkorom volt. Druen­tóban, a város melletti zöldövezeti, nagyon kellemes kistelepülésen nőttem fel. A két öcsémmel és sok barátommal gyakorlatilag minden időnket focizással töltöttük. Amikor esetleg mégsem a labdát rúgtuk, biciklivel vágtunk neki a környéknek. De általában inkább csak fociztunk.

Mi a labdarúgással kapcsolatos első emléke?

Olaszország és Brazília találkozója az 1970-es világbajnokság döntőjében. Még hatéves sem voltam. Emlékszem, apám és a barátai kártyáztak, miközben persze nézték a meccset a tévében. Zokogtam, mert 4-1-re elveszítettük a meccset. Pontosan emlékszem a gólokra és az egész hangulatra.

Miért a labdarúgást választotta hivatásául? Mesélt már nagyapja focirajongásáról – az befolyásolta az ön döntését?

Természetesen. Nagypapám sokat áradozott a Honvédról, elvitt a Filadelfia stadionba, ahol később a felnőttcsapatig vittem. A repülőszerencsétlenségben odaveszett „Grande Torinót” a későbbi „nagy Honvédhoz”, Valentino Mazzolát pedig Puskás Ferenchez hasonlította. Amikor hétéves voltam, egyszerre kezdtem síelni és a helyi csapatban focizni. Közel laktunk a hegyekhez, otthonról egy órán belül a sípályán voltunk, ezért telente a szüleimmel rendszeresen eljártunk síelni. Egyszerre űztem a két sportot, de tizennégy évesen választanom kellett. A válogatottól lehetőséget kaptam, hogy egy évet az Alpokban, Sestriere síközpontjában töltsek. Döntenem kellett: sí vagy foci. Végül a foci mellett tettem le a voksom. De nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés volt! (Nevet)

Emlékszik, mikor vált biztossá, hogy labdarúgó szeretne lenni?

Mindig is ez volt az álmom. Persze, ezek egy gyerek álmai; egész kicsi koromtól bennem élt, hogy ez a célom. De muszáj volt tanulnom is. A családom, főként édesapám mindig is ösztönzött a tanulásra. Ez érthető, mert a labdarúgás nem feltétlenül ad biztos megélhetést. Emlékszem, amikor tizenkilenc évesen először mentem el Torinóból egy másik csapatba. Nápolyban, egy harmadosztályú egyesületben játszottam, de a fizetésem majdnem a duplája volt annak, amennyit apám keresett. Apám azonban azt mondta: nem tudhatom, hány évig leszek képes pénzt keresni a focival, és ha nem tanulok, a karrierem végén senki leszek. Ezért aztán megpróbáltam a foci mellett tanulni. Beiratkoztam az orvosi egyetemre, anatómiából még vizsgáztam is, az elég nehéz volt. Végül azonban otthagytam, mert biztos voltam benne, hogy profi játékos leszek.

Ha nem labdarúgó lenne, mivel foglalkozna? A síelés volt a B terv?

Nem, dehogy. A B terv az volt, hogy tanulok és orvos leszek. Az egyik öcsém közgazdász, a másik orvos. Én vagyok az egyetlen, aki nem diplomázott.

Rengeteg sztereotípia létezik az olaszokkal kapcsolatban. Mit gondol, illenek önre?

Szerintem az olaszok sok tekintetben hasonlítanak a magyarokra. Szinte minden olasznak egyértelmű, mi a legfontosabb dolog az életben: a szeretettel teli család. A temperamentumunk is hasonló, bár itt vannak különbségek. A magyarok nyugodtabbak, mi néha kicsit ösztönösebbek vagyunk. Tudja, sok olasz él külföldön, aki azt gondolja, hogy ő a legjobb csak azért, mert olasz. Nagyon nem értek egyet ezzel a hozzáállással. Egész fiatal koromtól sokfelé jártam a világban, és úgy érzem, a más népek körében töltött idő nyitottabbá tesz, segít megérteni a különbözőségeinket.

2012 óta dolgozik Magyarországon, tíz évet élni egy másik kultúrában valóban számottevő tapasztalat.

Egy kis, kilenc hónapos szünettel, igen. 2012 júniusától 2014 májusáig a Honvédnál dolgoztunk, aztán jött egy kis szünet, de szerencsések voltunk a segédedzőmmel, Cosimo Inguscióval, mert George Hemingway tulajdonos visszahívott minket, és azóta Magyarországon dolgozhatunk. Persze közben dolgoztunk Dunaszerdahelyen, de az végül is majdnem olyan, mintha Magyarországon lennénk.

Mennyiben változtatta meg önt az itt szerzett tapasztalat?

Évről évre változtunk picit, a tapasztalataink változtatnak rajtunk. Egészen kis részletekre gondolok. A Honvédnál töltött éveim alatt, úgy érzem, még elég impulzív személyiség voltam. Azóta persze öregebb lettem, és ezzel párhuzamosan nyugodtabb is. Mint a magyarok. Tehát a Magyarországon töltött évek valószínűleg segítettek abban, hogy nyugodtabb ember legyek.

Amikor először találkoztunk, nagyjából másfél éve, az irodájában beszélgettünk, és megakadt a szemem egy apró, de szívmelengető tárgyon. Valószínűleg azért vettem észre, mert – mint az irodákban általában – kevés személyes dolog volt ott. Egy cédula a lányától ezzel a mondattal: „Sei grande, Papi!”, azaz „Szuper vagy, apu!”.

Igen, a lányomtól kaptam, amikor a feleségem, a fiam és ő meglátogattak a telki edzőközpontban. Tudja, a lányom mindig nagyon kimutatja felém az érzelmeit: megpuszil, megölel. Az apák és lányaik kapcsolata ilyen! Igazán boldog vagyok, hogy van egy kislányom – és hogy van egy fiam. A családom tagjai különböző helyeken élnek: a lányom Milánóban, a feleségem részben velem Budapesten, részben Pozzuoliban, részben pedig Siracusában, ahol a fiam vízilabdázik. Szóval eléggé szétszóródtunk, de mindennap beszélünk videócseten, közel állunk egymáshoz.

A feleségével lesz idén egy fontos évfordulójuk, hiszen harmincöt éve ismerkedtek meg. Hogyan ünneplik a jubileumi alkalmat?

Harmincöt éve találkoztunk, és két év után házasodtunk össze, így idén lesz a harmincharmadik házassági évfordulónk. Általában elmegyünk egy jó étterembe. Nápolyban rengeteg jó hely van, csodás kilátással az öbölre, szóval nem vagyunk lehetőség híján. Sokszor a gyerekeinkre bízzuk az étterem kiválasztását, és azt kell mondanom, hogy jellemzően elég drága helyeket választanak nekünk! (Nevet)

Mennyi időt tölt a felesége önnel Magyar­országon?

Sokat van az édesanyjával és a testvéreivel Pozzuoliban, de idén igyekszik minél többet velem lenni.

Az elmondottakból úgy tűnik, a család szeretete tényleg közös bennünk. Biztosan ismeri a magyar mondást: Isten, haza, család. Ön is ezt vallja?

Igen. Lehet, hogy a családot tenném a második helyre, de tény, hogy bennünk a magyarokhoz hasonlóan erős a nemzeti érzés, a hazánkhoz, a népünkhöz való kötődés.

Az első hely tehát Istené. Ezek szerint vallásos?

Igen, a magam módján vallásos vagyok, ami, tudom, nem feltétlenül a hivatalosan elfogadott módja a vallásosságnak. Valószínűleg egy pap nem a legjobb véleménnyel lenne erről. Általában nem járok templomba, de amikor Telkiben együtt vagyunk a válogatottal, minden összetartás alatt elmegyünk közösen. Keveset értek az imából, amit a pap mond, de minden este, minden éjjel gondolok Istenre. (Isten nevét magyarul mondja – a szerk.)

Mit csinál a szabadidejében – ha egyáltalán létezik ilyen?

Ó, azért van szabadidőm! Leginkább novembertől márciusig, a téli szünetben. Általában amikor november végén lejátsszuk az utolsó meccseinket, mindig eltervezem, hogy elutazunk valahová, de végül mivel a lányom és a fiam is más városban él, mindig őket látogatjuk meg, a karácsonyt pedig együtt töltjük Nápolyban. Számomra igazából nem is az számít, hogy hol vagyok, inkább az, hogy kikkel.

Főleg az ünnepek alatt tud együtt lenni a család?

Igen, és amikor épp van időm a munka mellett. Rengeteg a dolgunk: amikor nincsenek edzések vagy meccsek, folyamatosan figyeljük a magyar bajnokságban és külföldön játszó játékosokat, de ha van pár szabadnapom, akkor igyekszünk találkozni. A központ persze Budapest, hiszen itt élek, itt dolgozom.

Az egyik idei mérkőzésen láttam, hogy ön is énekelte a magyar himnuszt. Ez azt jelenti, hogy jól halad a nyelvtanulással?

Ó, ez csak annyit jelent, hogy sikerült megjegyeznem a himnusz szavait. De persze azért igyekszem tanulni. A himnusz éneklése számomra azt fejezi ki, hogy erősen kötődöm Magyarországhoz, hogy megtisztelem az országot, amely megadta nekem ezt a lehetőséget. Mert Magyarország rengeteget adott nekem! Anélkül, amit az itt töltött tíz évben kaptam, valószínűleg valamelyik híd alatt élnék Olaszországban. Persze Budapesten is rengeteg híd van, de Olaszországban talán még több. Nagyon hálás vagyok Magyarországnak és a magyaroknak! Persze tudom, mi is tettünk valamit a magyar labdarúgásért, hiszen a Honvéd az elmúlt harminc évben kétszer volt dobogós a magyar bajnokságban. Igen szerencsések voltunk – mint Carlo Ancelotti, a Real Madrid vezetőedzője. Na jó, talán nem annyira, mint Ancelotti! (Nevet) A válogatottal is értünk el sikereket. Úgy tudom, azon öt szövetségi kapitány között vagyok, akinek a legtöbb mérkőzés van a háta mögött. És tudom, hogy a magyaroknak kiemelten fontos a labdarúgás. Mindez büszkévé tesz.

A válogatott vezetőjeként melyik volt a kedvenc mérkőzése?

A legszívesebben a Görögország ellen kettő-egyre megnyert meccsre emlékszem, amelyet a Groupama Arénában játszottunk, sajnos zárt kapuk mögött. Persze, tudom, mindenki szívesebben gondol azokra a mérkőzésekre, amelyeket megnyert. Tehát erre, valamint a Horvátország és Wales elleni győzelmekre is nagyon jó visszaemlékezni. A legfontosabb mérkőzés azonban az Izland elleni Eb-selejtező volt, amit megnyertünk. Akkor épp otthon kellett lennem karanténban, de így is nagyon erős érzelmeket szabadított fel bennem. És persze az Európa-bajnokságról is csodálatos emlékeket őrzök. Különösen nehéz ellenfeleink voltak, és úgy érzem, megtettünk mindent, ami tőlünk telik, hogy büszkévé tegyük a szurkolókat. Végül is ez a legfontosabb, hiszen, ahogy szoktam mondani: a foci a népé. Ha a szurkolóid boldogok, te is boldog vagy.

Milyen a kapcsolata a játékosokkal? Apafigura, szigorú főnök, esetleg barát?

Sokféle edző van. Az a legjobb, ha magát adja az ember. Én professzionalitást várok el a játékosaim­tól, hogy mindig tegyenek meg minden tőlük telhetőt. Általában kevés időt töltünk együtt a válogatott játékosokkal, és amikor találkozunk pár napra, elmerülünk a munkában, az elemzésben, az edzésben. De persze nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Mielőtt szövetségi kapitány lettem, úgy gondoltam, a játékosok egy része nem eléggé motivált, hogy a válogatottban szerepeljen. Azt kell mondanom, tévedtem. Hatvan játékost hívtunk meg a válogatottba az elmúlt években, s mindenki elhivatott és rendkívül büszke volt, hogy Magyar­országot képviselheti. Előfordul, hogy nem sikerül teljesíteniük, amit kérünk tőlük, de ez sosem a motiváció hiánya miatt van. A magyar játékosok olyanok, mint mindenki ebben az országban: büszkék a magyarságukra.

Hogyan szólítják önt a játékosok?

Ez változó: Marco, coach, boss, a helyzettől függ. Nem is ez a lényeg, hanem hogy jó legyen a kapcsolatunk, és közel legyünk egymáshoz. A labdarúgók sem gépek. Lehet, hogy jól fizetett – igen, sokszor túlfizetett – sportolók, de közben ugyanolyan emberek, mint mindenki, ezért beszélgetned kell velük, emberként.

Hogyan éli meg a meccseket a kispadon, mi jár ilyenkor a fejében?

A mérkőzéseken annyira a játékra koncentrálunk, hogy nem is tudok másra gondolni. Előtte, amikor bevonulunk a Puskás Arénába, és látjuk a tömeget, az hihetetlen érzés. Szövetségi kapitánynak lenni nem akármilyen dolog, különösen itt, Magyarországon, ahol az emberek, lehet, kritikusak, de amikor a válogatott játszik, mindenki együtt szurkol a zsúfolásig telt stadionban és otthon a tévé előtt.

***

Kifejezetten szeretem a töltött káposztát!

Kedvenc magyar étterem?

Sok jó étterem van Budapesten. Az egyik kedvencem a Millennium da Pippo az Andrássy úton, melynek egy olasz barátom a tulajdonosa. Ott van a Fausto’s, egy csúcsminőségű olasz étterem vagy épp a Pomo D’oro. Ha magyar ételre vágyom, akkor a kispesti Kakas étterembe vagy a Náncsi néni vendéglőjébe megyek.

Kedvenc magyar étel? 

Sok magyar ételt szeretek, de hetente csak egyszer eszem ilyet, mert az olasz konyhán szocializálódtam, így ezek kicsit nehezek az én gyomromnak. Kifejezetten szeretem a töltött káposztát és a leveseket. A cordon bleu-t is burgonyapürével. Elég jó étvágyam van. Amikor huszonkét éves koromban egy csapattársam meghívott vacsorázni, az este végén azt mondta nekem: „Marco, azt hiszem, olcsóbban kijöttem volna, ha elviszlek ruhát vásárolni, mint ezzel a vacsorával!” (Nevet)

Kedvenc olasz étel?

(„Hal!” – szól közbe itt Cosimo Inguscio.) Igen, tényleg szeretem a halat. De csak a tengeri fajtákat. Akkor tanultam meg becsülni a halat, amikor megházasodtam. Északról jövök, ahol nem volt szokás halételeket enni.

De tészta nélkül nem tudnék élni. Tészta, mindenféle, minden mennyiségben. A gnocchi szintén. Gomba. Meg persze a desszertek, de azokkal óvatosan kell bánnom, mert a családomban megvan a hajlam a cukorbetegségre. Egyelőre jól vagyok, de odafigyelek az egészségemre. Meg aztán nem vagyok már huszonöt éves!

Kedvenc ital?

Nagy melegben egy pizza mellé szívesen iszom egy jó sört, de csak egy pohárral. Ha elmegyek egy étterembe, elfogyasztok egy pohár bort. Otthon azonban sosem iszom alkoholt. A vörösbort kedvelem. Olaszországban sok jó vörösbort termelnek, és Magyarországon is kiváló borok vannak. Jó kapcsolatban vagyok Sauska Krisztiánnal, az ő borait például kifejezetten szeretem. Röviditalt nem fogyasztok, legfeljebb kivételes esetben, ha este túl sokat ettem, iszom egy pici Unicumot. 
De csak azért, mert Zwack Sándor kedves barátom.

Hogyan issza a kávét?

Otthon általában kapszulás kávét iszom, de előfordul, hogy reggelenként lemegyek egy közeli kávézóba egy eszpresszóra. A kutatók szerint négy-öt eszpresszó – tisztán kávé, cukor és tej nélkül – egészséges. Jellemzően ennyit iszom meg naponta.

Kedvenc hely Magyarországon?

Budapest csodálatos város, az egyik legszebb a világon. Szeretek csak sétálni a városban, jellemzően a feleségemmel. A pesti oldalon élek, a Boráros tér közelében. Sajnos a lakásom nem a Dunára, hanem a Soroksári útra néz – a dunai panorámás lakások jóval drágábbak…

És a Balaton?

Többször voltam Balatonon pihenni. Persze nem a tenger, de Olaszországban is sok hasonlóan jó hangulatú tó van, ahová szívesen megyek. Amikor Bresciában játszottam, rendszeresen jártunk a Garda-tóhoz. Nyáron nagy élet van a Balatonon egy csomó fesztivállal, és jó a hangulat, szeretem!

Nyitókép és fotók: Földházi Árpád