„An early-morning walk is a blessing for the whole day” – írja Henry David Thoreau, a nagy amerikai nem is tudom, micsoda. Filozófus? Író? Költő? Mindháromból volt belőle valamennyi.
„Egy kora reggeli séta áldás az egész napra.” Ezzel a mondatával először egy angol nyelvű fotóalbumban találkoztam. Ez volt a mottója.
A fotóalbumot anyám nagybátyja adta ki saját költségén, valamikor a nyolcvanas évek közepén, Seattle-ben. Szeretett túrázni a közeli Cascade-hegységben, olykor Kanadában és Alaszkában is táborozott második feleségével. Az első feleségét és a kislányát Európában hagyta, pontosabban Németországban. A második világháború végén, amikor egyértelművé vált számára, hogy semmi jóra nem számíthat, valahogy eljutott Nagymarosról Hamburgba. Ahol nem sokkal később hajóra szállt, és átpöfögött New Yorkba. Akkor még úgy volt, hogy a családja majd megy utána, de végül nem ment, mert hosszú évekig nem adott életjelet magáról.
Eltűnt, felszívódott az Újvilágban.
El kellett tűnnie, mert látványosan németbarát volt, ráadásul egy budapesti fegyvergyár egyik vezetőjeként volt látványosan németbarát, amivel a közeledő Vörös Hadsereg illetékeseinek figyelmét minden bizonnyal hamar felkeltette volna.
Anyám szerint sunyi, gyáva és számító ember volt már fiatal korában is, akit nem igazán kedveltek a családban. Abban a sváb családban, ahol a németbarátság közel sem volt magától értetődő. Anyai dédapám, aki Nagymaros utolsó bírója volt, a korabeli népszámlások idején következetesen magyarnak vallotta magát, és ezt várta el a családjától is.
Tóni bácsi – mert így hívták anyám nagybátyját – más véleményen volt. Felesége és lánya Németországban maradt, a lány ott is nőtt fel. Évtizedekkel később jártak nálunk is. Akkor a lány már férjnél volt, gyerekei születtek. Nem beszélt az apjáról, ahogy nagyanyám sem vette a szájára a nevét. Mintha nem is létezne. Kiírta magát a családi legendáriumból.
Élete vége felé Tóni bácsi mégis hírt adott magáról. Leveleket írt anyámnak, s ebben az időben küldte el neki a fotóalbumot is, amelyben a saját fényképei voltak rövid kommentárokkal. Egyik levelében azt írta, hogy ha gondoljuk, látogassuk meg őt odakint Seattle-ben. Akkoriban kamasz voltam, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kimegyek hozzá.
Elképzeltem, hogy majd én is járom a Kaszkádok fenyveseit,