A könyvekben feltáruló történelem érdektelen, a lelki és szellemi történelem viszont megfejthetetlen.
„An early-morning walk is a blessing for the whole day” – írja Henry David Thoreau, a nagy amerikai nem is tudom, micsoda. Filozófus? Író? Költő? Mindháromból volt belőle valamennyi.
„Egy kora reggeli séta áldás az egész napra.” Ezzel a mondatával először egy angol nyelvű fotóalbumban találkoztam. Ez volt a mottója.
A fotóalbumot anyám nagybátyja adta ki saját költségén, valamikor a nyolcvanas évek közepén, Seattle-ben. Szeretett túrázni a közeli Cascade-hegységben, olykor Kanadában és Alaszkában is táborozott második feleségével. Az első feleségét és a kislányát Európában hagyta, pontosabban Németországban. A második világháború végén, amikor egyértelművé vált számára, hogy semmi jóra nem számíthat, valahogy eljutott Nagymarosról Hamburgba. Ahol nem sokkal később hajóra szállt, és átpöfögött New Yorkba. Akkor még úgy volt, hogy a családja majd megy utána, de végül nem ment, mert hosszú évekig nem adott életjelet magáról.
El kellett tűnnie, mert látványosan németbarát volt, ráadásul egy budapesti fegyvergyár egyik vezetőjeként volt látványosan németbarát, amivel a közeledő Vörös Hadsereg illetékeseinek figyelmét minden bizonnyal hamar felkeltette volna.
Anyám szerint sunyi, gyáva és számító ember volt már fiatal korában is, akit nem igazán kedveltek a családban. Abban a sváb családban, ahol a németbarátság közel sem volt magától értetődő. Anyai dédapám, aki Nagymaros utolsó bírója volt, a korabeli népszámlások idején következetesen magyarnak vallotta magát, és ezt várta el a családjától is.
Tóni bácsi – mert így hívták anyám nagybátyját – más véleményen volt. Felesége és lánya Németországban maradt, a lány ott is nőtt fel. Évtizedekkel később jártak nálunk is. Akkor a lány már férjnél volt, gyerekei születtek. Nem beszélt az apjáról, ahogy nagyanyám sem vette a szájára a nevét. Mintha nem is létezne. Kiírta magát a családi legendáriumból.
Élete vége felé Tóni bácsi mégis hírt adott magáról. Leveleket írt anyámnak, s ebben az időben küldte el neki a fotóalbumot is, amelyben a saját fényképei voltak rövid kommentárokkal. Egyik levelében azt írta, hogy ha gondoljuk, látogassuk meg őt odakint Seattle-ben. Akkoriban kamasz voltam, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kimegyek hozzá.
megmászom a Mount Rainiert, esetleg építek egy rönkházat valahol a vadonban, és ott fogok élni. Jack Londont, Hemingwayt és Turgenyevet olvastam akkoriban, nem csoda, hogy efféle gondolataim támadtak.
Az utazásból persze nem lett semmi, azóta sem láttam az észak-amerikai vadont – csak New Yorkig jutottam, az őserdők helyett be kellett érnem a Central Park máskülönben csodás faóriásaival.
Meg kellene keresnem Tóni bácsi leveleit, talán anyám őrzi még őket valahol. Kíváncsi vagyok, hogyan beszélte körül a vétkeit, hogyan hallgatott mindarról, ami 1945-46 környékén esett meg vele. Szívesen megkérdezném tőle, mi járt a fejében, amikor bőrönddel a kezében baktatott fel egy óceánjáró fedélzetére a hamburgi kikötőben, valamikor 1946-ban. Tudta-e, hogy soha többé nem látja a feleségét és az akkor négy- vagy ötéves lányát.
ezt anyámtól tudom. A régi Nagymarost emlegette a leveleiben, amely úgy élt benne, ahogy fél évszázaddal azelőtt utoljára látta. Aztán nem jött több levél, halálának híre is csak évekkel később jutott el hozzánk, már nem is tudom, milyen úton.
Messze kalandoztam Thoreau mondatától, de újra és újra azzal kell szembesülnöm, hogy minden jelenségnek, tárgynak vagy mondatnak alig fölfejthető rétegei vannak.
Ehhez a Thoreau-mondathoz – az én életemben legalábbis – szorosan kapcsolódik Tóni bácsi, a fekete-fehér természetfotói, a közeledő Vörös Hadsereg, a hamburgi kikötő, vagy a 4392 méter magas, felhőkbe burkolódzó Mount Rainier.
Mindebben van valami félelmetes. Vagy nem is tudom, mi a jó szó erre. Az életnek ez az elképesztően kusza és átláthatatlan rendszere, amelyben mintha mégis feltárulna olykor valamiféle logika. Az asszociációs láncok végtelennek tetsző sorozata, az egymással titokzatosan összefüggő események, alakok és helyszínek kavalkádja. És ahogy ez az egész bennem összeállt.
Talán ez az ember valódi története, ezt nevezhetnénk valójában történelemnek, ezt a vastagon rétegzett érzelmi lenyomatot, ami nem elbeszélhető, legfeljebb egyes epizódjai bonthatók ki valamennyire, de az „egészről” soha nem alkothatunk képet.
Alig akad az irodalomban olyan mű, amely megpróbálta volna legalább sematikusan ábrázolni ezeknek a rétegeknek az egymásra gyakorolt hatását. Mészöly Miklós próbálkozott ezzel, Proust a gigantikus regényciklusával, vagy a német W.G. Sebald a szívfájdítóan melankolikus könyveivel.
És persze van még jó néhány így vagy úgy sikerült próbálkozás, de a teljesség soha nem lesz elérhető, mert legfeljebb egy pillanatnyi állapot írható le, a lelki történelem aktuális állapota, amely a következő percben, hétben vagy évben már újabb rétegeket kap.
valahogy így írja le Weöres Sándor a nekünk adatott perspektívát.
Reggel hét, Királyháza, Börzsöny. Az erdő fái között az éjszakai zivatar párái lebegnek. Ahogy állok a madárdaltól átjárt völgyben, eszembe jut Thoreau mondata.
A mondat mélyén egy óceánjáró tűnik el a horizonton, ágyúzás robaját hallani, egy kislány hintázik egy rommá lőtt város egyetlen épen maradt hintáján.
Nagy tervezgető vagyok. Tervezgető és álmodozó. Ez az álmodozás nem egy jó hírű kifejezés, mert leginkább valami olyasmit értenek alatta, ami felesleges, értelmetlen és hiábavaló. Elálmodozgat az ember, na persze. De nagyon ráérsz!
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
