Az élet a mondat mélyén – Mindennapi metafizika XXIV.

2022. június 29. 08:41

A könyvekben feltáruló történelem érdektelen, a lelki és szellemi történelem viszont megfejthetetlen.

2022. június 29. 08:41
null
Győrffy Ákos
Mandiner

„An early-morning walk is a blessing for the whole day” – írja Henry David Thoreau, a nagy amerikai nem is tudom, micsoda. Filozófus? Író? Költő? Mindháromból volt belőle valamennyi.

„Egy kora reggeli séta áldás az egész napra.” Ezzel a mondatával először egy angol nyelvű fotóalbumban találkoztam. Ez volt a mottója.

A fotóalbumot anyám nagybátyja adta ki saját költségén, valamikor a nyolcvanas évek közepén, Seattle-ben. Szeretett túrázni a közeli Cascade-hegységben, olykor Kanadában és Alaszkában is táborozott második feleségével. Az első feleségét és a kislányát Európában hagyta, pontosabban Németországban. A második világháború végén, amikor egyértelművé vált számára, hogy semmi jóra nem számíthat, valahogy eljutott Nagymarosról Hamburgba. Ahol nem sokkal később hajóra szállt, és átpöfögött New Yorkba. Akkor még úgy volt, hogy a családja majd megy utána, de végül nem ment, mert hosszú évekig nem adott életjelet magáról.

Eltűnt, felszívódott az Újvilágban.

El kellett tűnnie, mert látványosan németbarát volt, ráadásul egy budapesti fegyvergyár egyik vezetőjeként volt látványosan németbarát, amivel a közeledő Vörös Hadsereg illetékeseinek figyelmét minden bizonnyal hamar felkeltette volna.

Anyám szerint sunyi, gyáva és számító ember volt már fiatal korában is, akit nem igazán kedveltek a családban. Abban a sváb családban, ahol a németbarátság közel sem volt magától értetődő. Anyai dédapám, aki Nagymaros utolsó bírója volt, a korabeli népszámlások idején következetesen magyarnak vallotta magát, és ezt várta el a családjától is.

Tóni bácsi – mert így hívták anyám nagybátyját – más véleményen volt. Felesége és lánya Németországban maradt, a lány ott is nőtt fel. Évtizedekkel később jártak nálunk is. Akkor a lány már férjnél volt, gyerekei születtek. Nem beszélt az apjáról, ahogy nagyanyám sem vette a szájára a nevét. Mintha nem is létezne. Kiírta magát a családi legendáriumból.

Élete vége felé Tóni bácsi mégis hírt adott magáról. Leveleket írt anyámnak, s ebben az időben küldte el neki a fotóalbumot is, amelyben a saját fényképei voltak rövid kommentárokkal. Egyik levelében azt írta, hogy ha gondoljuk, látogassuk meg őt odakint Seattle-ben. Akkoriban kamasz voltam, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kimegyek hozzá.

Elképzeltem, hogy majd én is járom a Kaszkádok fenyveseit,

megmászom a Mount Rainiert, esetleg építek egy rönkházat valahol a vadonban, és ott fogok élni. Jack Londont, Hemingwayt és Turgenyevet olvastam akkoriban, nem csoda, hogy efféle gondolataim támadtak.

Az utazásból persze nem lett semmi, azóta sem láttam az észak-amerikai vadont – csak New Yorkig jutottam, az őserdők helyett be kellett érnem a Central Park máskülönben csodás faóriásaival.

Meg kellene keresnem Tóni bácsi leveleit, talán anyám őrzi még őket valahol. Kíváncsi vagyok, hogyan beszélte körül a vétkeit, hogyan hallgatott mindarról, ami 1945-46 környékén esett meg vele. Szívesen megkérdezném tőle, mi járt a fejében, amikor bőrönddel a kezében baktatott fel egy óceánjáró fedélzetére a hamburgi kikötőben, valamikor 1946-ban. Tudta-e, hogy soha többé nem látja a feleségét és az akkor négy- vagy ötéves lányát.

Utolsó éveiben erősen hazavágyott,

ezt anyámtól tudom. A régi Nagymarost emlegette a leveleiben, amely úgy élt benne, ahogy fél évszázaddal azelőtt utoljára látta. Aztán nem jött több levél, halálának híre is csak évekkel később jutott el hozzánk, már nem is tudom, milyen úton.

 

Messze kalandoztam Thoreau mondatától, de újra és újra azzal kell szembesülnöm, hogy minden jelenségnek, tárgynak vagy mondatnak alig fölfejthető rétegei vannak.

Nincs olyan, hogy akár egy mondat is csak úgy önmagában állna.

Ehhez a Thoreau-mondathoz – az én életemben legalábbis – szorosan kapcsolódik Tóni bácsi, a fekete-fehér természetfotói, a közeledő Vörös Hadsereg, a hamburgi kikötő, vagy a 4392 méter magas, felhőkbe burkolódzó Mount Rainier.

Mindebben van valami félelmetes. Vagy nem is tudom, mi a jó szó erre. Az életnek ez az elképesztően kusza és átláthatatlan rendszere, amelyben mintha mégis feltárulna olykor valamiféle logika. Az asszociációs láncok végtelennek tetsző sorozata, az egymással titokzatosan összefüggő események, alakok és helyszínek kavalkádja. És ahogy ez az egész bennem összeállt.

Talán ez az ember valódi története, ezt nevezhetnénk valójában történelemnek, ezt a vastagon rétegzett érzelmi lenyomatot, ami nem elbeszélhető, legfeljebb egyes epizódjai bonthatók ki valamennyire, de az „egészről” soha nem alkothatunk képet.

A könyvekben feltáruló történelem érdektelen, ez a lelki és szellemi történelem viszont megfejthetetlen.

Alig akad az irodalomban olyan mű, amely megpróbálta volna legalább sematikusan ábrázolni ezeknek a rétegeknek az egymásra gyakorolt hatását. Mészöly Miklós próbálkozott ezzel, Proust a gigantikus regényciklusával, vagy a német W.G. Sebald a szívfájdítóan melankolikus könyveivel.

És persze van még jó néhány így vagy úgy sikerült próbálkozás, de a teljesség soha nem lesz elérhető, mert legfeljebb egy pillanatnyi állapot írható le, a lelki történelem aktuális állapota, amely a következő percben, hétben vagy évben már újabb rétegeket kap.

Annyit láthatok csak, mint a csarnok ívén mászkáló bogár,

valahogy így írja le Weöres Sándor a nekünk adatott perspektívát. 

Reggel hét, Királyháza, Börzsöny. Az erdő fái között az éjszakai zivatar párái lebegnek. Ahogy állok a madárdaltól átjárt völgyben, eszembe jut Thoreau mondata.

A mondat mélyén egy óceánjáró tűnik el a horizonton, ágyúzás robaját hallani, egy kislány hintázik egy rommá lőtt város egyetlen épen maradt hintáján. 

Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!

Összesen 10 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
5m007h 0p3ra70r
2022. június 30. 03:44
"Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni." /Gabriel Garcia Marquez/ Ez egy nagyon klassz irat. Dr Kádár Annamária - Mesepszichológia a gyakorlatban c. könyvében azt írja: A családi történetek segítségével megalapozzuk gyermekünk önbecsülését, küzdőképességét. Hiszen a gyerekek számos következtetést vonnak le a világról ezekből a cselekményekből. Sokszor egészen mélyen, tudatalatt is képeseket befolyásolni ezek az üzenetek a gyerek viselkedését, viszonyát a világhoz és a többi emberhez, olvashatjuk a könyvben. De nem ez az egyetlen érdeme a családi anekdotáknak. - A családi mitológia a család önmagáról kialakított közös képzeteiből áll, és azokból a legendákból, amelyek ezeket a képzeteket megjelenítik. Ezek segítik megadni a családi identitás érzését. - A családtörténet egy védőháló, amely nehézségek esetében megtart és felemel. - Ezek a történetek tehát a valahová tartozás érzését adják a gyereknek, aki így biztonságban érzi magát és nagyobb az önbizalma. Nem minden történet pozitív, nem minden történet végződik jól, viszont a gyermek ezekből is sokat tanulhat, megértheti, hogy vannak korlátok. Tapasztalatom szerint felnőttként visszatekintve mindez kirajzolja az addig vezető utat és meghatározza az új irányokat. Mindezen családi legendák népmesei hangulatúvá válnak gyermekként hallva. Családi hősöket, antihősöket, vándorokat, hercegeket és hercegnőket találni bennük. Akiknek a mesélés, történetmondás gyermekként kimarad az életükből, könnyen gyökértelenné és úttalanná válnak, sehonna sehová tartanak. Valóban, ez a történelem, ismert és ismeretlen ősök varázslatos és titokzatos kalandjaival azonosulva megérteni az Életet.
szilajkert
2022. június 30. 00:24
Ez egy jó írás. Ezt nem trollkodták. Ehhez már nem tudnak hozzászólni, sajnos nem is lájkolták!!!! :)))
brekker
2022. június 29. 19:19
A hajnali köd, amikor minden még csak ébredezik, kivéve a madarak, ők már előre tudják, hogy már a sötétben érdemes nekiállniuk az új nap hirdetésének. Kakas nagyúr később ébred, és háromszor szól az embereknek.
brekker
2022. június 29. 19:09
Jó a városon kívül, ha nem kell bejönni. Egyénileg megoldható szerencsével, ha megtalálja az ember a be nem töltött helyeket (niche). Nem mindenkinek való vidék. Ki kell küzdeni.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!