Agyő, nyájam, vigyázz saját magadra!

„A Jó Pásztor vasárnapjával kezdődött hétre időzítve a Szemlélek csokorba gyűjtötte, hány fiatal katolikus pap távozott mostanában a szolgálatból: »…nagyon népszerű volt a fiatalok körében, egy ifjú hölgy esetében ez szorosabb kapcsolattá változott. Közösségi oldalán egy 3D ultrahangfelvétel látható egy megfogant új életről« – olvassuk az egyik esetről. »Ismerőseinek azt üzente, 'elfáradt'« – tudjuk meg egy másikról, satöbbi.

A probléma valós, kár lenne a szőnyeg alá söpörni; ugyanakkor az is eléggé sajnálatos, hogy a kibontakozó vitában reflexszerűen érkezik a két népszerű megfejtés: a) az egyház szervezetével van a baj, azt kellene a klérusnak jól megreformálnia, illetve b) a cölibátus a ludas, azt kellene eltörölni, máris nem jelentkezne a magány problémája. A két felvetés azért praktikus, mert a hívő ember (vagy a kibic) odakommenteli őket, aztán a kezeit mosva szépen hátradől, és várja, hogy a Vatikánban történjék valami, és így végre ontsák magukból a szemináriumok a szentéletű karizmatikus prédikátorokat.

A rossz hír az, hogy így sose ontanák.

Ott kezdődik, hogy ha az egyszerű hívő (és akkor itt magamra is gondolok) az »Imádkozz a papokért és a hivatásokért!« felszólításra nem tud vagy nem hajlandó azzal válaszolni, hogy következetesen szán napi mintegy 20 másodpercet egy vonatkozó fohász elmondására (ez negyven év alatt összesen 3,4 nap feláldozását jelentené a potenciális örök élet előtt úgy, hogy ima közben nyugodtan lehet akár napozni is vagy buszra várni), akkor nehezen várható el, hogy a másik egyszerű hívő készségesen és kitartóan eleget tegyen a meghívásnak, miszerint »Szenteld nekem az egész életedet, dolgozz az aratásomban nullahuszonnégyben, kövesd az én akaratomat mostantól mindig ott, ahová éppen vezetlek, valamint viseld el szelíden és derűsen, illetve motiváld kedvesen azokat a követelőző híveket, akik egységnyi energiával inkább kritizálnak, mint hogy konstruktívan segítenének«.”

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay