Vasárnap óta inkább románnak vallom magam!!

Egy szavazatszámláló tapasztalatai a Körúton túlról

Világéletemben precíz ember voltam, meg azért a Földes András videóiból láttam, hogyan kell összepakolni, ha az ember háborús övezetbe indul. Így én is összeszedtem a szükséges cókmókot, utánakérdeztem a barátaimnál, akik jártak már arra, hogy kell-e vízum, vagy elég a sima útlevél (persze a külügy honlapján sehol semmi, jellemző). Csekkoltam, hogy minden megvan-e: fémpalackos okosvíz pipa, MacBook pipa, gluténmentes napszemüveg pipa, vécépapír pipa, olvasnivaló az útra (Kémek és titkos játszmák Dezső Andrástól, nagyon jó!) pipa, iQOS mangós-káposztás dohánnyal pipa.

Persze végig volt bennem egy rossz fíling, amikor elindultam, hogy mi vár.

De azt is tudtam, tenni kell a változásért, levinni a fényt, a tudást, az európaiságot. „Istenem, csak internet legyen!” – dünnyögtem magamban, amikor átléptem a falu határát, de ánesztli mondom nektek, azt a krindzset nem is vártam, ami ott fogadott.

Volt bennem eleinte egy kis jóleső izgatottság. Könyvtár-ruhatár szakon végeztem (több diplomám is van, mind egyformán hasznos), ott volt egy féléves ilyen tárgy, hogy ilyen antropológia is, szóval azzal azért számoltam, hogy ezek az emberek, na, hogy is mondjam political correctly, sokkal lejjebb vannak, mint mi. De azt nem gondoltam, hogy ennyivel.

Hatkor nyitottuk a szavazóhelyiséget. Előtte bemutatkoztunk, komolyan, mintha a Muppet Showba csöppentem volna, olyan figurákkal kell letolnom ezt a napot, te jó ég. És hatkor, komolyan, egy hétbe telt átállítani a szenzitív bioritmusomat, hatkor kezdtünk. Próbáltam beszédbe elegyedni a „kollégáimmal”. Írjuk alá a papírokat, megakad a szemem a településneven, nem bírom röhögés nélkül. Odafordulok a többiekhez,

De semmi, értitek, semmi. Csak a mogorva paraszti tekintetek, humor sehol, ugye az egyrészt baloldali műfaj, másrészt nem véletlenül, mert intelligencia kell(ene) hozzá. Egy pacsuliszagú néni kevésbé tűnik orknak, úgy tűnik, van még néhány saját foga is. Rákacsintok. „Ma megmentjük a demokráciát! Csak felfele” – igyekszem tagolni a szavakat, hogy értse. Visszamosolyog, már azt hiszem, végre tudom, ki van velünk, az emberiséggel, erre azt mondja az a túlkölnizett nyanya, hogy „azt majd meglátjuk, kedveském”.

Bevallom, itt összeomlottam egy kicsit, de azért erőt vettem magamon. A kékszalagom levetethetik velem, de a méltóságom nem, és ha majd jön a nép és látja, hogy fehérek között végre itt egy európai, felnyílik a szeme, és rájön, hogy tizenkét évig csak a moslékot nyelették vele, közmunkával meg építőipari melóval alázták, aszfaltozással, iskolafelújítással meg krumplival kenyerezték le,

normális emberek a városban.

Megjönnek az első szavazók. Te jóságos ég, ezek mik? Hiába várom az összekacsintást. Pedig mindent megpróbálok. Kódoltan próbálom, elvégre Kádár népe vagyunk. „Orbán megbukott, megbukott megbukott” – dúdolom Antsi slágerét, és sokatmondóan nézek az első szavazóra. Fintorogva veszi el a papírt, érted, ez néz le engem, a kolbászszagú gumicsizmás paraszt! Felháborodott tekintetem azonban nem tud belekapaszkodni senkiébe: ezek mind ilyenek. A szavazók, a szavazatszámlálók, mindenki.

De kitartok. Jönnek és mennek az emberek – zsákfalu, innen inkább csak mennek – előveszek tüntetően egy Hangmagyart, a legújabb szám címlapja különösen merész, a kicsit megosztó Sátán szerepel rajta, de amit mond, abban nincsen hiba: köszöni, hogy még vele is összefogtak az Orbán ellen, egyúttal elvállalja a vallásügyi hivatal vezetését az új kormányban. Ha ti így, akkor én is provokálok! – döntöm el. De semmi, egyszerűen semmi reakció. Időbe telik, amíg rájövök: Jézusom, ezek olvasni se tudnak! Csak megjegyezték a Fidesz logóját, és arra húzzák az ikszet!

De vannak fiatalok is, van, amelyik annyira szarik a bolygóra, hogy gyereket is vállalt, van olyan, aki többet is! Hiába, az Orbán megvette őket a babaváróval meg a csokkal meg a többi szarral.

Állok és nézem, ahogy felvonul előttem Orbán Magyarországa. Sneaker helyett gumicsizmák, információ helyett propaganda, objektív RTL Klub helyett köztévé. Ide nem jut el a fény. Sötétség van, mélységes sötétség.

És valahol itt rontottuk el mi is, ezzel szembe kell néznünk. Erre ott döbbentem rá, a légypiszkos falak, a kiszuperált asztalok és a tehénszar közepette, amit persze fel se szednek kis kedvenceik után ezek.

Aztán jött a sokk este: nem, hogy nem tudtuk elzavarni a miniputyint oda, ahová való, kikaptunk kétharmaddal!!! Összeomlottam, üvöltöttem,

Most arra, hogy hogyan csaltak szakmányban, nem térnék ki, tudjátok ti is jól. A nagyobb baj az, hogy az emberek (mármint a vidékiek, mert ők is azok, csak fejletlenebbek) nem értettek minket. És ebben mi is hibásak vagyunk. Nem mondtuk el eléggé az ostoba vidéki parasztoknak, hogy ostobák, és hallgassanak ránk, mert mi okosak vagyunk. Itt nincsenek LMBTQ-jogok, felfoghatatlan, de ez nem téma, hanem olyasmikről beszélgetnek, mint hogy melyik gyárban jobb a munka, vagy hogy mi lesz a vetéssel. Hiába kérdeztem, volt köztük olyan fogalmatlan, aki még a gendereket sem bírta volna felsorolni. Bár nem tudom, ti hogyan vagytok vele, én egy percet sem tudok dolgozni így, ebben a tudatban, hogy közben Orbán uralkodik. Nem is szoktam.

De uralkodó minden mozdulat, az egész miliő. Mégis hol lenne remény ott, ahol egy árva Starbucks sincs, a mandulatejről azt hiszik, hogy folyékony szappan, és még sorolhatnám. Homo Orbanicus.

Le kell ereszkednünk a szintjükre. Ki kell nyomtatni nekik az internetet, ha kell, akárhányszor személyesen odavinni nekik. Hiába vázolod fel nekik lelkesen, hogy ha megemelik a családi pótlékot, azzal jól járnak, ha a bunkónak az is elég, hogy tízszer annyit keres a gyárban.

Hiába beszélsz arról, hogy nincs szabad sajtó, és viszed le neki a nyolc független lapot, vagy mész a legolvasottabb portálokra, őt ez nem érdekli. Hiába magyarázod el neki, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét kiiktatta Orbán, ha csak a traktorféket ismeri.

Aki máshogy látja, illúziókat kerget. Kerüljük az összetett mondatokat. Egyszerű üzenetek kellenek. Orbán ÖL. Igen, ezek jöttek volna be. Mert ez az igazság. Ne magunkból induljunk ki, akik összefutunk az Aurórában, ismerjük egymást a Fair Trade és bioboltokból. Ismerjük meg a vidéket a maga rémségében, lemaradottságában, feudális viszonyaiban. Értsük meg, mitől érnek sokkal kevesebbet nálunk, és tegyünk érte, hogy ők is rádöbbenjenek. Akkor felnyílik a szemük, és végre olyanok akarjanak lenni, mint mi. Csak így lehet.

Addig, meg, ha Európába megyek, inkább románnak mondom magam, az nem ilyen ciki. De lehet, végleg kint maradok, a bőrönd úgyis be van pakolva. Tizenkét éve már.

Fotó: MTI