Macron esete a centrális politikai erőtérrel

Győzött a papírforma, amit egyrészt a folyamatos közvélemény-kutatási adatok láttán, másrészt a józan eszünket használva és némi francia politikai tájékozottságot feltételezve hónapok óta lehetett látni: a francia elnökválasztás végső győztese Emmanuel Macron lett.

Macronnak állt a zászló – hogy miért, azt néhány rövid pontban foglaljuk össze!

1) Egyrészt ő volt a hivatalban lévő elnök, ami végső soron növeli a győzelmi esélyeket – még az olyan turbulens országban, mint Franciaországban, kivéve ha valaki olyan mélyre képes jutni, mint egy Francois Hollande a ciklusa végére.

2) Úgy volt elnök, hogy közben extrém nemzetközi válságkomplexum köszöntött be az ukrajnai háborúval és annak minden további következményével,

és erre Macron alkalmas is volt.

3) Macron jó szimatú politikai állatként – és a francia média-, kulturális és gazdasági elit nagy részének látványos támogatása mellett – megfelelő közéleti koktélt állított össze öt évvel ezelőtt, jól megtervezett berobbanással a francia politika centrumába, majd a centrumban való megkapaszkodással.

4) Megfogadta az örök politikai jótanácsot is: jól válaszd meg az ellenfeleidet! A Le Pen-dinasztia vagy fél évszázad küzdelmei után se tudta megszerezni a francia választók többségének bizalmát. Egyfajta üvegplafon ez is: Marine Le Pen harmadszori próbálkozásra is beleverte a fejét, és nem látni, hogy lesz-e valaha olyan politikai konstelláció, amikor egy Le Pen nyertes pozícióba tud kerülni bármilyen ellenoldali, mainstream jelölttel szemben. Macronnak és leendő utódainak nyerő párviadal lehet ez a jövőben is. Ugyan korábban a politikusasszony azt mondta, nem próbálkozik ezen választás után, most vasárnap este mégis a további kitartást ígérte választóinak. 

5) A Nemzeti Együttműködés Rendszere, francia módra. Korábbi cikkemben is utaltam erre, de az újabb sikeres választási győzelme után még inkább olyannak tűnik Macron, mint aki lemásolta Orbán másfél évtizedes receptjét és a francia politikára alkalmazta azt – csak a jobboldali tábor helyett a technokrata baloldali-liberális elitből érkezve. Öt éve nagy lendülettel érkezett az elnöki székbe, akkoriban rendkívül gyorsan összetákolt elnöki pártja, az En Marche az elnökválasztás után tartott parlamenti választáson – a francia választási rendszer viszonyait maximálisan kihasználva – tarolni tudott; és azóta a centrumban tanyázó erőként, középre, balra és jobbra is szólni tudó mozgalomként őrzi pozícióit. 

Eközben a baloldalon összeomlott a hagyományos Szocialista Párt (Anne Hidalgo elnökjelölt mindössze 1,7 százalékot szerzett), és most az egyedül állva maradt radikális balos Jean-Luc Mélanchon próbálhat összerakni egy balos konstrukciót kommunistákból, trockistákból, szakszervezetisekből, hogy legalább versenyben tudjanak maradni a parlamenti voksolására.

És eközben még nagyobb a gond a jobboldalon, ahol összeomlott a gaullista Republikánusok pártja, melynek maradék politikusai közül sokan inkább Macron kegyét keresik, és a Le Pen-táborral összefogni egyáltalán nem akarnak; a Nemzeti Tömörülésnek közben a Le Pen-vereség után kellene most újabb lendületet vennie; Éric Zemmour pedig ezekben a hónapokba próbál új pártot építeni radikális üzenetei mögé. 

Van tehát egy lendületben lévő, határozott fellépésű országvezető, aki öt éve átrendezte a politikai életet, szóba jöhető bal- és jobboldali ellenfelei kiütötték és leamortizálták magukat,

– a politikai és választási rendszer mechanizmusai pedig innentől csak tovább tudja erősíteni a hatalomban lévők pozícióit.

Kell még valamit mondanunk, Ildikó?

Fotó: MTIMTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán