Búcsú a baloldaltól

„A sokk – orvosi értelemben – az az állapot, amikor a vérkeringés hirtelen súlyosan elégtelenné válik, a létfontosságú szervekbe nem áramlik elég oxigén és kóros anyagcseretermékek szaporodnak fel a szervezetben. Vagyis egy váratlanul beálló, extrém állapotváltozásról beszélünk, ami hihetetlen gyorsasággal pokolian megterheli a testünket, kezelés nélkül pedig az eredménye szinte kivétel nélkül: halál.

Az ellenzéki szavazókat azért, és csak azért érhette sokként a Fidesz negyedik – és eddigi legmeggyőzőbb – kétharmados diadalmenete, mert az ellenzék vezetői, szellemi hátországa, udvari kampányemberei 12 éve lekapcsolódtak a magyar valóságról,

az ismerethiány miatt hibás politikai következtetéseket vontak le, miközben tudatosan a belpesti buborék szellemi félkörívéhez hajlították szavazóik valóságérzékelését, kizárva minden alternatív értelmezési kísérletet, szekértolóként kiátkozva a kritikus hangokon megszólalókat, akik görbe tükröt mertek politikájuk elé állítani és/vagy megkérdőjelezték az egy és oszthatatlan „ellenzéki narratívát”. (Innen is üdvözlöm Hont Andrást, Ceglédi Zoltánt, Puzsér Róbertet, Konok Pétert és sokan másokat. Igazat szóltatok, mégis betörték a fejeteket.)

Így futhatott neki az ellenzék harmadszor is ugyanazokkal a politikai témákkal a kampánynak – nevezetesen a korrupció/Európai Ügyészség, jogállamiság/alkotmányozás, sajtószabadság/propaganda szentháromsággal, amely semmilyen formában nem kapcsolódik a szavazókat húsbavágóan érintő megélhetési és gazdasági kérdésekhez, nincs a középosztályon túlmutató szavazatvonzó képessége. (Ennek belátásához elég elolvasni a szavazatszámlálók ezirányú facebookos élménybeszámolóit.)

Így nézhették be a lezáráspárti álláspontból fakadó politikai következményeket – nevezetesen, hogy nem a védekezéssel szemben reziliens home office-középosztály fogja eldönteni ezt a választást, hanem a két műszakban a szalag mellett és az árok partján dolgozók.”

Nyitókép: Mátrai Dávid