Kimaradni mindenáron, avagy tanít a történelem

A szerző nyugalmazott ügyvéd, volt média- és hírközlési biztos

Hazánk az elmúlt kétszáz évben minden európai háborúban vagy részt vett, vagy abba — geopolitikai helyzete miatt — belesodródott, és mindig voltak szorgalmazói háborús részvételünknek. S a legnagyobb tanulság: mindig vesztesen kerültünk ki belőle, és nemzedékek szenvedték el, viselték– és viselik még ma is – következményeit.

Legnagyobb formátumú, a jövőbe néző, gondolkodó, józan politikusaink mindig is ellenezték belépésünket a háborúba, és próbálták megőrizni hazánk semlegességét s ezzel szabadságát. Emlékeztetőként, tanulságként idézzük fel közelebbről volt vezetőink, miniszterelnökeink személyes, és ezzel összefüggésben nemzetünk tragédiáját!

Széchenyi, aki az ország felemelkedését a belső gazdasági fejlődésben látta, tudta, hogy a Habsburg Birodalommal való szakítás háborút eredményezne, amelynek kimenetele nem volt kérdéses számára. Amikor látta, hogy elkerülhetetlen a nemzet háborúja, beleőrült és öngyilkos lett. A kiegyezést követő „aranykor” soha nem látott fejlődést hozott az országnak, igazolva gondolkodásának helyességét.

Tisza István 1914-ben világosan látta, hogy a háború az ország jövőjére nézve inkább káros következményekkel járna. Ha győzünk – az akkori felfogásnak és gyakorlatnak megfelelően – az ország területe növekedne ugyan, de vele együtt megnőne a népességben a nemzetiségek számaránya ennek minden állandósuló problémájával együtt. Ha veszítünk, a nemzetiségek szétszabdalják az országot. Mivel hazánk nem volt független, Közép-Európa legnagyobb birodalmához, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, nem kerülhettük el a hadba lépést. A háború végén mégis Tisza István lett a bűnbak. Hidegvérrel meggyilkolták, és az ország elvesztette területének kétharmadát, lakosságának több mint felét, köztük közel négymillió magyart.

Az első világháborút követően Magyarország független lett ugyan, de — különösen az Anschluss után — két nagyhatalom közé szorult. Lengyelország kétoldali lerohanását és a Szovjetunió megtámadását követően elkerülhetetlen volt, hogy német nyomásra belesodródjunk a háborúba. A felelős politika ettől kezdve már csak a lehető legkisebb veszteségben gondolkodhatott. Amikor Teleki Pálnak a nyugati hatalmak tudomására hozták, hogy a németek átengedését és a jugoszláviai bevonulást a Nyugat háborús cselekedetnek tekinti, öngyilkosságával hívta fel a figyelmet az ország közelgő tragédiájára.

Utódja, Bárdossy László szintén igyekezett elkerülni a hadba lépést, bár a németek és a honvéd vezérkar, valamint a közvélemény egy része folyamatosan sürgette belépésünket. Az első világháború után létrejövő, környező utódállamokból kiváló önálló államok, Szlovákia, Horvátország, valamint Finnország, Románia és Bulgária sorban beléptek a háborúba. Magyarország még tartózkodott a hadba lépéstől. Amikor a szovjet gépek Kőrősmezőnél egy magyar vonatot bombáztak, a miniszterelnök hírzárlatot rendelt el, hogy megakadályozza a háborús hisztériát.

Majd, amikor a német fenyegetés, amelybe a környező államok hazánkkal szembeni többlet területi igényeit is bevonta, valamint a hadvezetés és egyes belső erők követelése miatt elkerülhetetlen volt hadba lépésünk a Szovjetunióval szemben, Bárdossy azt a taktikát követte, hogy önként ajánl fel katonai egységeket, mert ha a németek követelnek, az jóval nagyobb áldozattal jár. Már a hadba lépés után felvetődött benne a lemondás gondolata, de helyesen elvetette ezt — mondván —, utódja a németek embere lenne, aki azonnal és teljesen kiszolgáltatná nekik az országot, és az Magyarország mielőbbi teljes pusztulásához vezetne. Az ő félelmét igazolta az 1944. március 19-i német megszállás és az októberi nyilas puccs, hazánk egyik legsötétebb korszaka.

A hadba lépést nem tudta elkerülni, minimalizációra irányuló erőfeszítései is csak ideig óráig sikerültek.  A háború után a Népbíróság — a kisebb rosszat választó magatartását nem értékelve — halálra ítélte, és kivégezték. A Magyarország előtt hadba lépő és földrajzi helyzetük miatt tovább harcoló államok a győztesek oldalára helyezték magukat, míg hazánk az „utolsó csatlós” bélyegét és az ezzel járó büntetést viselte és viseli napjainkig.

A történelem arra szolgál, hogy a múlt hibáiból tanuljunk. Amely ország ezt elmulasztja, arra ítéltetik, hogy ismételten átélje korábbi tragédiáját. A közvéleménykutatások szerint a mai orosz-ukrán háború kapcsán a megkérdezettek 98 százaléka a távolmaradásunkat akarja. Annak idején a háborúból kimaradni akaró kormányok sohasem rendelkeztek ekkora támogatottsággal, ez remélhetőleg lehalkítja a felelőtlen kardcsörtetők hangját. A szinte egyhangú többség kiállásával végre először elkerülhetjük az újabb nemzeti tragédiát.

Nyitókép: STRINGER / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP