A világ eltörlése – Mindennapi metafizika XXII.

Reggel, nem sokkal ébredés után félreolvasok egy Klebelsberg Kunótól származó idézetet. Így olvastam félre: „A kultúra nem más, mint az események összessége”. Holott az idézet így szólt: „A kultúra nem más, mint az eszmények összessége”.

Nem mindegy.

Furcsa módon mégis az első, félreolvasott verzió ütött meg jobban. Talán mert a félreolvasott idézet sokkal inkább illik a mostani időkre, mint az eredeti. Manapság tényleg mintha egy efféle definícióra redukálódott volna a kultúra fogalma. Az események összességére. Eszményekről elvétve esik szó, akkor is inkább valami szentimentális hangsúllyal, patetikus körítéssel.

Alig valami emelkedik ki az általános ügymenet nívójából, és ami kiemelkedne, jobbára nem látszik, mert azonnal elsodorja információáradat. Megírom ezt a napot, 2022. március 26., szombat. Fogalmam sincs, mire jó egy nap megörökítése, és amúgy sem tudom megörökíteni. Legfeljebb néhány emléknyom, benyomás, semmi több.

A spájzban nagy halom papír, egy nemrég zsűrizett pályázatra beküldött munkák. A pályázat témája Európa válsága volt, Hamvas nyomán. Több kilónyi esszé és tanulmány érkezett, a motorral közlekedő postás fel sem tudta hozni a hegyre, kisbusz kellett hozzá. Amikor megláttam a paksamétát, ledermedtem. Több mint ezer oldal volt összesen.

Egy idő után úgy éreztem, hogy ugyanazt a végtelen szöveget olvasom. Miközben volt néhány jobban sikerült írás, az egészről mégis ez a benyomásom maradt. Mindig megfogadom, hogy soha többé nem vállalok semmiféle zsűrizést, aztán megint az lett, hogy több kilónyi kézirattal üldögélhettem heteken át. Nem vagyok alkalmas arra, hogy mások munkáját megítéljem. Illetve talán meg tudnám ítélni valamelyest, de ettől rögtön elszégyellem magam. Hogy jövök én ehhez. Kinek képzelem magam.

Az is rémületes, hogy mennyien írnak. Az efféle pályázatokon döbbenek rá újra meg újra. A rádöbbenéssel együtt persze

Az ezeroldalnyi esszé a kamra félhomályában várja a végzetét. Kisebb részletekben begyújtok velük. Ez a papír nem ég jól, de azért megteszi. Az igazi az újságpapír, például a Népszava. A Népszavával kapcsolatban kiváló tapasztalataim vannak, már ami a begyújtást illeti. Anyám gyűjti nekem, mert ő valamilyen különös okból szinte minden nap megveszi. Remekül ég. Emlékeim szerint a Magyar Nemzet is kiválóan ég, ahogy a Magyar Hírlap is, de ezekhez ritkán jutok hozzá, nem vásárolom egyiket sem. Nemrég a kezembe került egy régi Népszabadság, ami az optimális száradási időnek köszönhetően eszményi módon égett.

Amikor egy barátom egyszer bevallotta, hogy ő bizony olykor eltüzeli a különféle költőismerőseitől kapott dedikált versesköteteit, először felháborodtam. Megszólalt bennem a kultúrember, hogy könyvet nem tüzelünk el. Mert ugye ahol könyveket égetnek, ott előbb-utóbb embereket is fognak.

Vannak könyvek, amelyekkel nem tudok egy fedél alatt létezni. A zöldséges melletti ingyenkönyves polcra viszont nem viszem el őket, mert a nevemre szóló dedikációk vannak bennük. A könyvek sem égnek jól, lilás-zöldes lidércfényekkel sziszegnek a gyújtós alatt.

Az Európát érintő válságról szóló pályamunkáktól nem lettem boldogabb. Szó se róla, némelyiken látszott a felkészültség, az érzékenység. Akadt olyan is, aki egész jó mondatokat írt.

A töméntelen helyesírási hiba láttán viszont gondolkodóba estem. Nekifoghat-e valaki az Európa válsága fölötti meditációnak, ha még a helyesírás legalapvetőbb szabályait sem ismeri? Látom, mégsem ezt a mai napot írom meg. Tudtam előre, hogy nem fog sikerülni.

A híradóban egy afganisztáni iskolát mutatnak.

Ezen a mondatán sokáig eltűnődöm. Arra gondolok, hogy bárcsak olvastam volna egyetlen hasonló súlyú mondatot a beérkezett pályaművekben. Egy közép-európai gyerek, 2022-ben, a tévé előtti kanapén fekve, szívószálas pohárból kakaót szürcsölve egyetlen mondatával felülírja az ötven beérkezett pályaművet. Tényleg már csak a gyerekekben lehet reménykedni, bár ezt régóta tudom. Minden gyerek felülírja a válságot az érkezésével, más kérdés persze, hogy a legtöbbjükből sajnos elég hamar elenyészik a titokzatos eredetű érzékenység, a termékeny reflexió képessége. Nem magától enyészik el, mi öljük ki belőlük, az úgynevezett társadalom. A válságunkba nőnek bele, nem csoda, hogy előbb-utóbb maguk is a válságmasinéria fogaskerekeivé válnak.

Iszonyatosan száraz a föld. Láttam egy képet a majdnem kiszáradt Dráváról. Késő délután elmegyek sétálni a kutyával. A szemközti hegyoldalra mászunk fel. A patakban is kevés a víz.

Eszembe jut Cormac McCarthy Véres délkörök című kiváló regényéből az a jelenet, amikor a szedett-vedett indiánvadász csapat egy sivatagon vág keresztül. Inkább a szöveg atmoszférája ugrik be inkább, nem is a konkrét kép. A drótokra fűzött, kiszáradt indiánskalpok úgy zörögtek a nyeregtáskáikon, mint a tökhéjak, írja McCarthy, miközben egy mit sem sejtő mexikói törzs tábora felé tartottak, hogy legyilkolják őket az utolsó szálig. Megbízóik, a különféle mexikói és amerikai polgármesterek vagy szenátorok a skalpok száma után fizették ki őket. Darabbérbe dolgoztak. Egyik vezetőjüknek, a démonikus „bírónak”, ennek a szőrtelen, bizarr óriásnak volt egy különös kedvtelése. Az útjukba akadó archeológiai leleteket jó érzékkel felkutatta, lerajzolta a füzetébe, majd megsemmisítette. Órákig ült például ősi indián barlangfestmények előtt, kiválasztott közülük egyet, mesterien megörökítette, végül a késével lekaparta.

A meredek hegyoldal közepe táján orrfacsaró bűz csap meg. Egy őz teteme feküdt egy göcsörtös gyertyán tövében, szinte rácsavarodva a fára. Már megkezdték a rókák vagy a borzok. Hatalmas lyuk tátongott a hasán. Az oszladozó testet körbenőtték a vadvirágok.

***

Ismerkedjen meg hangoscikkeinkkel!