Reggel, nem sokkal ébredés után félreolvasok egy Klebelsberg Kunótól származó idézetet. Így olvastam félre: „A kultúra nem más, mint az események összessége”. Holott az idézet így szólt: „A kultúra nem más, mint az eszmények összessége”.
Nem mindegy.
Furcsa módon mégis az első, félreolvasott verzió ütött meg jobban. Talán mert a félreolvasott idézet sokkal inkább illik a mostani időkre, mint az eredeti. Manapság tényleg mintha egy efféle definícióra redukálódott volna a kultúra fogalma. Az események összességére. Eszményekről elvétve esik szó, akkor is inkább valami szentimentális hangsúllyal, patetikus körítéssel.
Eszmények, persze. Lapozzunk.
Alig valami emelkedik ki az általános ügymenet nívójából, és ami kiemelkedne, jobbára nem látszik, mert azonnal elsodorja információáradat. Megírom ezt a napot, 2022. március 26., szombat. Fogalmam sincs, mire jó egy nap megörökítése, és amúgy sem tudom megörökíteni. Legfeljebb néhány emléknyom, benyomás, semmi több.
A spájzban nagy halom papír, egy nemrég zsűrizett pályázatra beküldött munkák. A pályázat témája Európa válsága volt, Hamvas nyomán. Több kilónyi esszé és tanulmány érkezett, a motorral közlekedő postás fel sem tudta hozni a hegyre, kisbusz kellett hozzá. Amikor megláttam a paksamétát, ledermedtem. Több mint ezer oldal volt összesen.
Egy idő után úgy éreztem, hogy ugyanazt a végtelen szöveget olvasom. Miközben volt néhány jobban sikerült írás, az egészről mégis ez a benyomásom maradt. Mindig megfogadom, hogy soha többé nem vállalok semmiféle zsűrizést, aztán megint az lett, hogy több kilónyi kézirattal üldögélhettem heteken át. Nem vagyok alkalmas arra, hogy mások munkáját megítéljem. Illetve talán meg tudnám ítélni valamelyest, de ettől rögtön elszégyellem magam. Hogy jövök én ehhez. Kinek képzelem magam.
Az is rémületes, hogy mennyien írnak. Az efféle pályázatokon döbbenek rá újra meg újra. A rádöbbenéssel együtt persze
az is jön ilyenkor, hogy én minek írok egyáltalán. Régóta eldöntendő kérdés.
Az ezeroldalnyi esszé a kamra félhomályában várja a végzetét. Kisebb részletekben begyújtok velük. Ez a papír nem ég jól, de azért megteszi. Az igazi az újságpapír, például a Népszava. A Népszavával kapcsolatban kiváló tapasztalataim vannak, már ami a begyújtást illeti. Anyám gyűjti nekem, mert ő valamilyen különös okból szinte minden nap megveszi. Remekül ég. Emlékeim szerint a Magyar Nemzet is kiválóan ég, ahogy a Magyar Hírlap is, de ezekhez ritkán jutok hozzá, nem vásárolom egyiket sem. Nemrég a kezembe került egy régi Népszabadság, ami az optimális száradási időnek köszönhetően eszményi módon égett.