Ez egy háború, és nem csak kampányfegyver!

„Vlagyimir Putyin és az orosz rezsim ezer szállal kötődik az Európai Unióhoz, sajnos nem Orbán az egyetlen szövetségese; ahogy azt is kár lenne elhallgatni, hogy noha az agresszor nyilvánvalóan Putyin, az európai diplomácia és geopolitika óriási kudarca is, hogy a szomszédunkban kirobbanhatott ez a háború.

Azért is meglepő, hogy az ellenzék nem használja arra a jelenlegi helyzetet, hogy elmagyarázza, mit gondol a világról, mert számos olyan terület van, ahol a jelenlegi krízis rávilágít az orbáni politika kudarcára. És ennek szemléltetésével – az agrárpolitikától az energiafüggőségen át a szociális ellátórendszerek vagy a nemzetközi pénzügyi rendszer problémáiig – akár olyan választókat is meg lehetne szólítani, akiket a »kémbank« vagy Szijjártó kitüntetése nem kavar fel annyira, hogy ezért vegyenek részt a választáson.

Csak egyetlen példával élve:  persze, elhisszük, az Egyesült Államok már dolgozik a szövetségeseivel a főleg olaj- és földgázforrások pótlásán Kelet-Európában. De mégis miféle vita az, ahol a kormányoldal még a pusztító agresszortól is ugyanúgy venné a gázt, vagy hát megpróbál úgy tenni, mintha ezen a téren semmi sem történt volna, és mintha Putyin nem gondolhatna egyszer csak maga is egyet, és zárhatná el maga a forrásokat. Az ellenzék pedig erre nem vágja rá csípőből azt, amit egy okos amerikai szenátor már megtett, nevezetesen azt, hogy ha ennyire aggodalmas Moszkva tevékenysége az uraknak, akkor tetszene talán a washingtoni kormány is odafigyelni – legalább a megújuló fűtőenergia-forrásokra. Utópia? Aligha, ha meggondoljuk, hogy Magyarországon a lakások többségének fűtése egyenesen megoldható geotermikus – félig megújuló de mindenképpen jóval fenntarthatóbb – forrásból. Mire várunk tehát e téren pontosan?

2019 májusában már elindult egy folyamat, amit TGM akkori írásában »furcsa feltámadásként« jellemzett: a kelet-közép európai, nyugatpárti, jogállamot és szabadságot hirdető liberalizmus jelszavai Vlagyimir Putyin brutális agressziója után valódi talajra találhatnak, kézzel foghatóvá és érezhetővé is váltak. De

az energiafüggőség hangsúlyainak keletről nyugatra helyezése, az eleve problematikus financializáció, és a Washington-Brüsszeli vonal kritikátlan igenlése mégsem tűnnek túl fantáziadús válaszoknak a régóta felszín alatt tartott, és most hirtelen elénk került, súlyos problémáinkra.

Eközben a helyzethez Orbán Viktor, aki 2010-től kezdődő, egyre növekvő magyarországi hatalmát saját körének »új burzsoáziává« hízlalására és az ország lehetőségeinek elpazarlására használta föl, ugyancsak gyorsan és a jól bevált eszközökkel reagált: ő a biztos kezű kormányos a viharos tengeren. Más azonban, mint eddig, az új világban sem várható sem tőle, sem kormányától.

A feladat és a kérdés most az: lesz-e annyira bátor Orbán ellenzéke, hogy megpróbálnak ők először átlátni a szitán, és bátrabb programot, javaslatokat is megfogalmazni, mint a szolgai Nyugat-követés és a már untig ismert panelek?”

Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán