Csak egyetlen példával élve: persze, elhisszük, az Egyesült Államok már dolgozik a szövetségeseivel a főleg olaj- és földgázforrások pótlásán Kelet-Európában. De mégis miféle vita az, ahol a kormányoldal még a pusztító agresszortól is ugyanúgy venné a gázt, vagy hát megpróbál úgy tenni, mintha ezen a téren semmi sem történt volna, és mintha Putyin nem gondolhatna egyszer csak maga is egyet, és zárhatná el maga a forrásokat. Az ellenzék pedig erre nem vágja rá csípőből azt, amit egy okos amerikai szenátor már megtett, nevezetesen azt, hogy ha ennyire aggodalmas Moszkva tevékenysége az uraknak, akkor tetszene talán a washingtoni kormány is odafigyelni – legalább a megújuló fűtőenergia-forrásokra. Utópia? Aligha, ha meggondoljuk, hogy Magyarországon a lakások többségének fűtése egyenesen megoldható geotermikus – félig megújuló de mindenképpen jóval fenntarthatóbb – forrásból. Mire várunk tehát e téren pontosan?
2019 májusában már elindult egy folyamat, amit TGM akkori írásában »furcsa feltámadásként« jellemzett: a kelet-közép európai, nyugatpárti, jogállamot és szabadságot hirdető liberalizmus jelszavai Vlagyimir Putyin brutális agressziója után valódi talajra találhatnak, kézzel foghatóvá és érezhetővé is váltak. De
az energiafüggőség hangsúlyainak keletről nyugatra helyezése, az eleve problematikus financializáció, és a Washington-Brüsszeli vonal kritikátlan igenlése mégsem tűnnek túl fantáziadús válaszoknak a régóta felszín alatt tartott, és most hirtelen elénk került, súlyos problémáinkra.