Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Apaként, szülőként valamit nagyon elrontottunk, vesztettünk.
„Mindig felmerül a kérdés, miért most álltak újra nyilvánosság elé az érintettek, mi volt az üzenet, miért ezt a platformot választották igazuk bizonygatására, mi a céljuk mindezzel?
Amikor azt szeretnénk kommunikálni, hogy ez a család belső ügye, nem tartozik senkire, pláne mindenki ártatlan és piedesztálra emelnénk a család zászlóshajóját, a pelenkázásban és sütésben is jeleskedő családfőt, akkor miért ülünk egy hónap csend után egy ismert szakember mikrofonja mögött? Akkor hitelesebbnek tűnik a megbántottság, az igazságtalanságok és hazugságok kilókban és ráncokban is mérhető súlya, akkor tizenhat hallgatóval többen gondolják, hogy 12 év együttlét és élmény után nem alakul ki testvéri kapcsolat, vagy többen szavaznak az édesanya ellen, akinek jogerős végzésben ítélték gyermekei felügyeleti jogát, netán többen hiszik azt, hogy egy anya, aki minden erejével harcol gyermekeiért, majd nyer a bíróságon, az nem akar beszélni a lányával, sohasem keresi az ítéletet követően?
Előhúzni a celebkártyát sem a legjobb taktika ebben a helyzetben, pláne elakadó hangon közölt elfűrészelt derekú mankókkal megtámogatva. Biztos van olyan szintű kilátástalanság és lelki állapot, amikor addig átléphetetlennek vélt határokon is átkukucskál az ember, de valótlanságokkal vádolni valakit ország-világ előtt követőkért akkor sem az első ösvény, melyre bárki szívesen lép. Így a magát közösségi tér idegennek, csak facebookon regisztrált fiatalnak valló testvér instagram statisztikái sem két lábon álló tények. A nővéremnek ötvenezer követője van és olvastam valahol, hogy ötvenezer követő után fizet az instagram nem más, mint nettó hangulatkeltés. Az instagram nem fizet, Szilágyi Liliánának 46 ezer követője van és nem hétezerről indult decemberben, valamint a legutóbbi bejegyzése január 1-én született, oldalán egyetlen hirdetés, reklám sem látható.
»Mindig a legjobbat szerettem volna gyermekeimnek« – folytatja az apuka, ami az interjút és az egy hónapja megismert helyzetet követve kijelenhető: nem sikerült! Amikor egy sportembert kudarc ér, kiszáll a medencéből, magára veszi köpenyét, besétál az öltözőbe, leül, tenyerébe temeti arcát és elgondolkozik azon, mit csinált rosszul, hol hibázott, mi az, ami kellett volna a sikerhez. Hiába esünk neki a versenyszervezőknek, hiába szidjuk a többi sportolót, hiába emelünk be gyerekkori emlékeket, mutogatunk anyósra, hívjuk segítségül kontrollálhatatlanul Gyarmati Dezsőt, a végeredményen ez már mit sem változtat. Apaként, szülőként valamit nagyon elrontottunk, vesztettünk.
Előfordul, hogy eddig a pontig nem minden esetben jut el a delikvens, sokszor szükség van kérdésekre, egy kívülálló szemüvegére, hogy könnyebb legyen a felismerés. Amikor egy ilyen helyzetben nem kérdezünk vissza bántalmazásra, a mindenki által ismert jogerős bírósági végzésben megfogalmazottakra, szakértői véleményekre és nem kérdőjelezünk meg evidenciákat, hogy például mennyire életszerű, ha egy harcoló és győzedelmeskedő édesanya nem akar kommunikálni a lányával, akiért éveket küzdött, akkor mi is jegyet váltunk az utazásra, részesei leszünk annak, pedig külső segítői akartunk csak lenni.”