„1998-ban felcsillant a remény, az első Orbán-kormány nemzeti fordulatot hajtott végre, kezdtük úgy érezni magunkat, mint egy európai középnemzet, ami több országba szétszóratva szülőföldjén, de egy hazát szeret és épít.
Naná, hogy a baloldali hidra nemzetközi segítséggel mindent megtett annak érdekében, hogy még csírájában elfojtsa az ébredező nemzeti érzületet. Még az hiányzott volna az új Moszkvának, hogy a közép-európai nemzetek egyenrangúnak érezzék magukat a fényességes Nyugattal. Örüljenek ezek a kommunista rabigából kiszabadult kopott keletiek, hogy az asztal végén helyet szorítottak nekik, és a Kárpát-medencei tündérkertből begyűjtött terményekből egy kis maradékot visszakaphatnak.
A magyar baloldal pont olyan szervilisen kiszolgálta az új birodalmi központot, mint a régit, csak lehessenek ők ismét a legvidámabb barakk tartótisztjei.
Lettek, és ott folytatták, ahol abbahagyták. Medgyessy Péter elvtárs 2002. december 1-jén koccintott Erdély elrablására a román, valamint »a magyar nemzetiségű román« elvtársakkal a Kempinskyben, majd következett a szégyenteljes népszavazás 2004. december 5-én. Ez sem volt elég nekik: miközben a gyűlölet karmestere, Gyurcsány Ferenc éppen a szakadék szélére hazudta Magyarországot, az ifjú vörösök – hogy legújabb baloldali hősünk epizódszerepét is megemlítsük –, Nyakó és Ujhelyi elvtársak 2008-ban kirohantak Nagyváradra gyűlöletkampányra okítani az erdélyi magyarokat.
Hál’ Istennek jött 2010, a magyar baloldalt a választópolgárok háromszor KO-zták, háromszor kétharmaddal tették egyértelművé, mi a kívánatos irány: előre, nem hátra. A magyar baloldal semmiből sem tanult. Szerencsére gyengült.