Tudtam, hogy lány vagyok, magyar és katolikus

„Nemtelen támadás

Azt hiszem, hogy ma a legfontosabb kérdés a gyerekvédelem. Szerencsére nem találkozunk a témával nap, mint nap, de ez csak szerencse, mert tőlünk Nyugatabbra – napi tapasztalat a gendersemleges WC az iskolában, a cenzúra, hogy lassan már olyan szavakat se mondhatsz ki, hogy nő, meg anya, a teljes bizonytalanság, kapaszkodók nélküli élet. Ezt mesélik az Amerikában, Németországban, Franciaországban élő anyukák, barátnőim.

A magabiztossághoz, a boldogságunkhoz nagyon fontos, hogy tudjunk válaszolni arra a kérdésre, hogy ki vagyok én? A gyerekek tudjanak válaszolni. Amikor kicsi voltam, tudtam, hogy lány vagyok. Fel se merült, hogy nem, és fontos, hogy ne kelljen már az alapidentitáson is gondolkodni. A bizonytalanság kifejezése, hogy azt se tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány?

Lány voltam és elképzeltem, hogy majd anyuka leszek és lesz egy kedves férjem, szép esküvőm és egy Félix nevű fiam és sok gyerekem. Nem lett fiam, nem lett sok gyerekem, de ennek meddőségi oka volt, nem akarati. Amikor kislány voltam, tudtam, hogy magyar vagyok. Versrajongó voltam, éjszakákat átolvastam, hajnalig ültem egy József Attila kötettel az ölemben. Rajongtam a magyar nyelvért, amit senki se ért, a mi titkos nyelvünk, nem hasonlít semmire és csodálatos hangzású szavaink vannak.

Ismertem a magyar szenteket és hősöket: a hordóban legurított Szent Gellértet, Szent Istvánt, a rockoperát énekeltem, büszke voltam, hogy mennyi szent királyunk van és tudtam, hogy 56-ban legyőztük a szovjet birodalmat és velem egykorú kisfiúk és kislányok harcoltak, a betört kirakatokból pedig nem lopott senki.

Mindig szerettem ünnepelni. Feltűztem a kokárdát és büszkén mentem az utcán: szívtam a magyar levegőt. Végigkirándultam az egész országot a katolikus kisközösséggel, ahova tartoztam és titkolni kellett, hogy imádkozunk. A szüleim barátaival átzarándokoltunk a Dunától a Tiszáig és azóta nekem is szép az Alföld. A Balaton pedig a világ legszebb helye, erről kár vitázni. Tudtam, hogy lány vagyok, magyar és katolikus.

Hiába vitatkoztunk tinédzser koromban, hogy nem kellenek nekünk a kötöttségek, ledobjuk a vallást, aztán magamtól besétáltam a templomba vasárnaponként, mert kellett a lelkemnek, ott voltam otthon. Amikor az átbulizott éjszaka után, néztem a felkelő napot a Tóth Árpád sétányon, Istennel és a meghalt szeretteimmel beszéltem át az örömeimet, meg a bánataimat.

Amikor meghaltak a szüleim a vallásom és a hitem tudott erőt adni. Ezek az identitások az erősségeim. Tudom kik voltak a nagyszüleim: kicsit Erdély is az otthonom és Lengyelország is. Büszke vagyok az olaszos nagycsaládomra, akikkel ezerfélék vagyunk, mégis szeretjük egymást.

A gyereknek erősíteni kell a hitét a szellemét, a tudatát, az önbizalmát, az identitásait – mert ez vezet Isten felé, így lesz boldog. A Sátán akar szorongó, önbizalomhiányos, identitását vesztett embereket, akik szenvedésükben és kiszolgáltatottságukban kihasználhatóak, megvezethetőek és meglophatóak.

Nagyon sok meghurcolt embernek olvastam már a naplóját, beszélgettem velük és voltak közöttük, akik megerősödve jöttek ki a Gulágról, a koncentrációs táborokból, az Andrássy út 60-ból – azok az emberek maradtak talpon, akiknek volt lelkiereje, belső forrása, hite, nyitottsága, világképe, ereje, bizalma, identitása.

Tehát ez a belső erő, még a legrosszabb élethelyzetekben is megment minket! Ne hagyjuk, hogy elvegyék az alapokat a gyerekeinktől! Ahogy ugyanis az alap nélküli ház összeomlik, az alap nélküli gyerek is összeesik. A szupererejüket veszi el a mindensemleges világ! Védjük meg a gyerekeinket!”

Nyitóképünk illusztráció. Forrás: Jaime Reina / AFP