Orbán kölcsönös tiszteleten alapuló külpolitikája olyan, mintha magánügy lenne a családon belüli erőszak

„Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin keddi találkozóját sokféleképp lehet nézni: létezik olyan olvasat, hogy Orbán egy füttyre megy ki csaholni orosz főnökéhez, van olyan, ami szerint a magyar miniszterelnök zseniális húzással szerzett egy csomó orosz gázt, mások szerint tulajdonképpen békemisszió ez, és neki köszönhetően közelebb jutottunk ahhoz, hogy Putyin nem támadja meg Ukrajnát.

Egyelőre csak az egyértelmű, hogy Putyin pénzt és egyéb segítséget ígért Orbánnak, az pedig elég gyanús, hogy ezeket csak akkor adja oda, ha az áprilisi választás után is Orbán lesz a miniszterelnök, tehát nem csak úgy a baráti Magyarországnak ígérte.

Az orosz elnököt speciel ezért annyira nem lehet elítélni, hiszen az ellenzék épp olyan hangos oroszellenes hangokkal él, mint a 2010 előtt az ellenzéki Orbán Viktor, hogy aztán 12 éves miniszterelnöksége alatt messze Vlagyimir Putyinnal találkozzon a legtöbbet a világ fontosabb vezetői közül. Összesen tizenegyszer. Nekem vannak közeliként számontartott barátaim, akikkel kevesebbszer találkoztam személyesen ennél 2010 óta.

Hogy miért volt fontos ez a találkozó, vagy akár kinek volt fontos, azt talán soha nem tudjuk meg, de a találkozó ebben és ilyen helyzetben elsőre egyvalamit üzen tisztán: azt, hogy az értékalapú politizálást még csak ne is keressük a két vezető környékén.

A politika egy értelmezés szerint a társadalom működésével kapcsolatos legkedvezőbb szabályozás létrehozása, a politikus pedig ebben az értelmezésben a dolgok jobbá tételéért küzd. Az, hogy mi ez a jó, persze szintén vita tárgya, de a leghülyébb állampolgárokat leszámítva abban például elég egységesen meg tud egyezni háttértől függetlenül mindenki, hogy háborúzni elég vacak dolog, a kisebbet bántani elítélendő, vagy mondjuk egy országban akkor jó élni, ha az embert békén hagyják.”

Nyitókép: MTI/Kreml