„Nem lehetett könnyű. 19 évesen Ceglédről bekerült a Színművészetire. Hamarabb híre ment a diákok között, hogy a Horvai-Kapás osztályba felvették a Két Lottit, mint ahogyan ők, Rátóti Zoltán és Kaszás Attila találkozhattak volna. Két nyeretlen, mokány magyar legény, jó kiállású naturburschok, az egyik az Al- a másik a Felföldről. Ilyenkor az osztályvezető tanárok hátradőlnek, és azt mondják, ők nem fognak dönteni, párbajozzák le a fiúk egymás közt. A párbaj megtörtént, az eredmény kihirdettetett: Kaszás a Vígszínházba került főszínésznek, Rátóti meg a József Attilába, azzal az osztályfőnöki ítélettel, hogy a pálya hosszú, magának majd később jön el az ideje.
Aki huszonévesen ezzel a pakkal indul el a pályán, abban erős lesz a bizonyítási kényszer, a megmutatkozás vágya, a siker akarása, a helyezkedésre való képesség, mert érzékeli, hogy mindenért egy kicsit többet kell dolgoznia, jobban kell akarnia, többet kell beletennie, nagyobb árat kell fizetnie, mint a másiknak, akinek már most itt van az ideje, és ölébe hullik a siker. Rátóti olyan lett a pályán, mint a főiskolán. Megbízható, pontos, fegyelmezett, kiszámítható. Színészeti hivatalnok. Ám a pályát mindig is csodás találkozások tarkítják, néha érkezett egy-egy rendező, aki kilökte a komfortzónájából, és akkor Rátóti emlékezetes alakítást nyújtott, de türelmetlen volt.