Először a pesti Nemzeti Színházban csendült föl 1844. július 2-án, szabadtéren pedig az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi nevű gőzhajó avatásakor, augusztus 10-én. A szabadságharc leverése után vált a Himnusz a nemzeti identitás részévé. Sorsközösséget vállalt azokkal, akik hallgattak rá: »Hazádnak rendületlenül légy híve!«
Elvenni tőlünk nem tudta senki a fohászt. Sem a Bach-korszak, sem a kommunizmus. Védtük, rejtegettük a szabadságunk szimbólumává lett ódát. A diktatúra évtizedeiben az állami ünnepeken csak »csokorba kötve« – a szovjet himnusz és az Internacionálé közé szorítva – engedélyezték, ám a szívekben ő szólt a leghangosabban! (Rákosi idejében csak a zenéjét engedték, énekelni nem lehetett.)
Kölcsey soraival sosem tudtak megbékülni a kommunisták. Hiszen a dalnak és a szónak ereje van, a dalolt szónak annál is több. Az önkény hatalmasságai rettegik a nemzet himnuszát, hátha meghallják odafönn: »Szánd meg Isten a magyart / Kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának.«”