Az öreg halva jó, értem?

„Az öreg halva jó, értem?”

/Valami ideológiailag túltenyésztett, elmeroggyant pulya, Svájc, 2021/

Ha eltekintünk a lila tehenektől meg az egyéb derűsen együgyű sztereotípiáktól, most így, egymás között beismerhetjük: lelkünk valamely eldugott sarkában talán mindenki dédelgetett egy parány romantikus elvágyódást valamikor. Hiszen ezek a svájciak tudnak valamit!

Szóval Búcsú a fegyverektől óta Svájcot bennem valamilyen egészen sajátos atmoszféra lengi körbe. Erre most mit csinálnak? Kinyírják az öregjeiket. Így, ahogy mondom.

Vagyis hát, na. Megszervezték, hogy kinyírják ők magukat. Kéz kezet mos.

Építettek egy olyan kapszulát, amilyet eddig csak az Avatar jellegű sci-fikben láttunk. Tudják, amelyikben – miközben 238 csillió parszek/másodperccel hasítanak az űrben – 600 évre lehibernálják magukat az önkéntes delikvensek, hogy egy új világban felébredve újraépíthessenek egy olyan civilizációt, from scratch, amilyet a Földön már épp hátrahagytak, mert végérvényesen befuccsolt.

Ez a kapszula azonban nem hibernál, nem gyárt jeget senki koktéljába, de még csak kis esernyőcskét sem.

A gép 1 gombnyomás/perc sebességgel gyárt a felhasználóból hullát. Nitrogén, vagy mi. Elalszol és vége. Békés, kegyes és milyen jó, azt mondják. Bár ők szerintem még nem próbálták.

Szóval itt van ez a rettenetesen fejlett társadalom, amely a Quo Vadis Petroniusának túlromantizált öngyilkosságának »báját« felidézve, maga is azt üzeni: ha fáj, ha bánt az élet… itt a Sarco és elszáll a gond. (Igen, Sarcónak keresztelték ezt az evolúciós ékkövet.)

Tipikusan az idős korosztályt célozzák meg, akiknek ha már tényleg nagyon fáj, és tényleg azt érzik, hogy ők már csak nyűg a világ nyakán, a gyerekek meg jó, ha évente egyszer feléjük néznek, és igazán, könnyebb lesz mindenkinek nélkülük – szóval ők befizethetnek egy ilyen masinára, aztán volt-nincs probléma.

Folynak a sorok egymás után, ahogy írom őket, közben pedig egyáltalán nem térek magamhoz…

Hogy üzenhetjük azt, hogy kevesebb nyugdíjassal kevesebb a közteher, amely a dolgozó rétegre hárul?

Hogy sugallhatjuk azt, hogy az öngyilkosság, korosztálytól teljesen függetlenül, egy elfogadható és helyénvaló problémamegoldási mód?

Hogy hagyhatjuk magára öregjeinket? Egyáltalán hogyan használhatjuk ki általunk okozott magányukat és kétségbeesésüket – »ők már nem jók semmire« – olyannyira pofátlan módon, hogy nem elég indirekte a halálba kergetni őket, még profitot is sajtolunk belőlük?

Vagy Svájc tényleg azt gondolja, hogy a gazdaságilag már (vagy még) nem profitáló emberekre más norma vonatkozik? Őértük nem kár? Vagy mindegy? Nekik nincs meg a maguk szerepe a közösségben? Az öregek élettapasztalatainak magunkba szívása, a legkisebbjeink kiszolgáltatottsága által megtapasztalható feltétel nélküli bizalom és önzetlen önátadás magasiskolája, az smafu?

Magyarországon a legtöbb öngyilkosságot egy Ásotthalom nevű kis településen követték el. Sok éven át, tán még most is, ez a Szeged melletti aprócska község volt a lista élén. Keresték az okosok a miértre a választ: miért pont itt lesznek a legtöbben öngyilkosok? Aztán rájöttek, hogy ha egy közösség tagjai azt látják, abban nőnek fel, hogy az öngyilkosság egy »valid életút«, egy átlagos reakció egy problémára, akkor hajlamosak többen ezt az utat választani. A statisztikát mindenesetre nehéz javítani, főleg, hogy mára nagyjából nincs olyan ásotthalmi család, amelyikben ne fordult volna elő legalább egy ilyen tragédia.

Tragédia. Tragédia…”

Fotó: Facebook