Rideg nemzetárulók

„Jól emlékszem a tizenhét évvel ezelőtti napra, arra az ominózus december 5-ére. Mi, bácskai magyarok nagy-nagy lelkesedéssel és vérmes reményekkel vártuk. Büszkék voltunk. Végre, annyi idő után, kisebbségi sorsban bár, ám a nemzet egészéhez való tartozást, a hazatalálás vágyát reméltük beteljesülni. Olyannyira biztosak voltunk a sikerben, hogy Magyarkanizsán rendkívüli hálaadó misét szerveztünk este tíz órára.

A katolikus templom előtt gyülekezve, szakadó hóesésben álltunk vagy ötvenen a kandeláberek sárga fényében, amikor ütött a döbbenet órája: megérkeztek az első hírek a kudarcos eredményről. Az esperes úr zavartan forgatta kezében a templomkulcsot, és nagyon szelíden annyit mondott, elég lesz immáron itt kint az utcán elmondanunk egy közös miatyánkot. Míg az ima szólt, egy tanárnő hangosan sírt. Aztán csak elkullogtunk, mint a vedlett bordájú, oldalba rúgott kóbor kutyák.

Éjfélkor megcsörrent a telefon. Budapesti öreg szobrász barátom hívott. Feldúlt hangon magyarázott valamit, a zokogásától csak annyit értettem, a bocsánatomat szeretné kérni. A legkeményebb férfi, akit valaha ismertem, aki 1956-os forradalmárként tizenhat év börtönt lehúzott, kisgyerekként sírt, és egyre csak a megbocsátásomért esedezett, hiába próbáltam nyugtatni. Aznap éjjel sokan forgolódtunk álmatlanul.

És utána még sokszor feltettük magunknak meg egymásnak is a kérdést: vajon miként fordulhatott elő ez a gyalázat? Tudják, mi fájt legjobban? Másnap reggel a munkahelyemen a szerb kollégáim tekintete. Nem azoké, akik kárörvendő mosollyal, mi több, hangosan évődve jókat röhögtek a kárunkra. Hanem azoké a szerbeké, akiknek a szemében a kajánság helyett a szánalom ült. A felismerésé, hogy mi, magyarok éppenséggel csak ennyik, csak ilyenek vagyunk. Azt nem lehet elfelejteni.

A 2010-ben hatalomra kerülő Orbán-kormánynak köszönet jár, amiért a legelső feladatuknak tekintették, hogy a nemzet önbecsülésén esett csorbát kiköszörüljék. Másfél évtized alatt 1,1 milliónyi magyar igényelte a kettős állampolgárságot. Ezért hálás minden határon túl élő honfitársunk Versectől Ógyallán át Gyimesközéplokig, szerte a Kárpát-medencében. Gyógyulnak a sebek. A nemzet egysége immáron megbonthatatlan.”

Nyitókép: Mandiner archív