Gyógyulnak a sebek. A nemzet egysége immáron megbonthatatlan.
„Jól emlékszem a tizenhét évvel ezelőtti napra, arra az ominózus december 5-ére. Mi, bácskai magyarok nagy-nagy lelkesedéssel és vérmes reményekkel vártuk. Büszkék voltunk. Végre, annyi idő után, kisebbségi sorsban bár, ám a nemzet egészéhez való tartozást, a hazatalálás vágyát reméltük beteljesülni. Olyannyira biztosak voltunk a sikerben, hogy Magyarkanizsán rendkívüli hálaadó misét szerveztünk este tíz órára.
A katolikus templom előtt gyülekezve, szakadó hóesésben álltunk vagy ötvenen a kandeláberek sárga fényében, amikor ütött a döbbenet órája: megérkeztek az első hírek a kudarcos eredményről. Az esperes úr zavartan forgatta kezében a templomkulcsot, és nagyon szelíden annyit mondott, elég lesz immáron itt kint az utcán elmondanunk egy közös miatyánkot. Míg az ima szólt, egy tanárnő hangosan sírt. Aztán csak elkullogtunk, mint a vedlett bordájú, oldalba rúgott kóbor kutyák.
Éjfélkor megcsörrent a telefon. Budapesti öreg szobrász barátom hívott. Feldúlt hangon magyarázott valamit, a zokogásától csak annyit értettem, a bocsánatomat szeretné kérni. A legkeményebb férfi, akit valaha ismertem, aki 1956-os forradalmárként tizenhat év börtönt lehúzott, kisgyerekként sírt, és egyre csak a megbocsátásomért esedezett, hiába próbáltam nyugtatni. Aznap éjjel sokan forgolódtunk álmatlanul.
És utána még sokszor feltettük magunknak meg egymásnak is a kérdést: vajon miként fordulhatott elő ez a gyalázat? Tudják, mi fájt legjobban? Másnap reggel a munkahelyemen a szerb kollégáim tekintete. Nem azoké, akik kárörvendő mosollyal, mi több, hangosan évődve jókat röhögtek a kárunkra. Hanem azoké a szerbeké, akiknek a szemében a kajánság helyett a szánalom ült. A felismerésé, hogy mi, magyarok éppenséggel csak ennyik, csak ilyenek vagyunk. Azt nem lehet elfelejteni.
A 2010-ben hatalomra kerülő Orbán-kormánynak köszönet jár, amiért a legelső feladatuknak tekintették, hogy a nemzet önbecsülésén esett csorbát kiköszörüljék. Másfél évtized alatt 1,1 milliónyi magyar igényelte a kettős állampolgárságot. Ezért hálás minden határon túl élő honfitársunk Versectől Ógyallán át Gyimesközéplokig, szerte a Kárpát-medencében. Gyógyulnak a sebek. A nemzet egysége immáron megbonthatatlan.”
Nyitókép: Mandiner archív
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
Kevesebbért tudta eladni a telkét egy tulajdonos, mint amennyi adót bevasaltak volna tőle.
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
„A kommunisták voltak azok Magyarországon, akik világnézet és a párthoz való hűség alapján döntötték el, ki dolgozhat bizonyos helyeken és ki nem” – írta a Magyar Jelen újságírója.
Most aztán árgus szemekkel figyelhetnek az oroszok.
