Az egyik az, hogy ki vannak téve az időjárás viszontagságainak. Nyáron madár ürülék és egyéb szennyezések miatt kell a táblákat rendszeresen tisztítani, nagy viharban az egész rendszer villámhárítóként működik, amelybe villámok csapkodnak bele, miközben a viharos szél időnként egy-egy napelem táblát felborít, télen pedig ráfagy ezekre a hó, a jég, az ónos eső.
Nem csoda, hogy egy ilyen giga-kütyü 15 éven belül teljesen tönkremegy, ki kell dobni a kukába, és újra felépíteni, azután valahogyan meg kell szabadulni a hátramaradó hatalmas tömegű veszélyes elektronikus hulladéktól, amely ha az egész világon így termelnénk áramot, esetenként több százmillió tonnára rúgna.
Van egy másik probléma is. Gyakran hangoztatják, hogy a Nap vagy süt, vagy nem, ezért vagy van áram, vagy nincs. A probléma azonban nem ennyire egyszerű. Minden napelem rendszernek van egy névleges teljesítménye. A tényleges teljesítmény pedig 0% és 100% között véletlenszerűen ingadozik. Az egyik percben pl. 20%, a másik percben pl. 95%.
Ha tehát kizárólag napenergiával termelnénk villanyáramot, miközben az összes többi erőművet felszámolnánk, és ráeresztenénk a villamos hálózatra ezt az ingadozó teljesítményt, akkor a lakásunkban azt tapasztalnánk, hogy a konnektorban 230 Volt helyett egyszer 15 Volt, egy perc múlva pedig 600 Volt a feszültség.
Persze lehetne olyan elektromos háztartási eszközöket tervezni, amelyek ezt a strapát kibírnák, azonban a zöldek által javasolt – ugyancsak halmozottan böszme – elképzelés szerint, akkumulátorokban kellene tárolni az áramot, és bár ezek feltöltése ingadozó lenne, azonban a fogyasztók ellátását ez nem zavarná.