Egy tál leves

„Ha eltekintünk azoktól a nyilvánvalóan kereskedelmi-üzleti szempontoktól, amelyek pl. a vadászati világkiállítás kiállítóit motiválták, eltakarjuk gyerekeink szeme elől a félbevágott, egymáshoz illesztett, kitömött őzek, vagy a sokezer szarvas agancsából készült »szobor« látványát, akkor végképp nehéz megmagyarázni, hogy abból a 17 milliárdból, azaz tizenhétezer millió forintból, amiből ezt a »világeseményt« kihozták, miért nem egy tányér levest mértek naponta egy éven át nagyjából ötvenezer éhezőnek. Egy tányér leves kihozható lett volna (kihozható lenne) ezer forintból. Ennek az ötvenezer adag egytál levesnek az előállítása biztos jövedelemhez juttathatta volna a jövedelem nélkül maradt kisvendéglőket, munkaalkalomhoz a falusi szállítókat. Újra megnyithatták volna a Róbert bácsi konyháját, ahol a kerál neje méri a levest a tálakba, ahogy a múlt században az ideálnak tekintett Horthyné tette… (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kiállított, kitömött vadak egytől-egyig karcsúak, soványak, míg a vadászok szinte egyöntetűen elhízottak. Ebből is látszik, mennyire megerőltető vadásznak lenni, és mennyire elborzasztó lenne őket, az elhízott – többnyire - férfiakat egy ilyen kiállításon, aminek a neve nem VADkiállítás, hanem VADÁSZati kiállítás nézegetni; arról nem is szólva, ha belőlük is olyan művészi torzót szerkesztenének, mint a két félbevágott őzből.)

Gondoljuk csak el, hány tál levesre futotta volna az eucharisztikus kongresszus, a Puskás stadion meccsei vagy a CÖF-ös békemenet költségeiből. Tudjuk, hogy ma már nem úgy van, ahogy Katona József a Bánk bánban megírta Tiborc, a szegény jobbágy figuráját. Itt, Or-bánságában a vállalkozó Tiborczról már nem mondhatja Lázár János, hogy »akinek nincs semmije, az annyit is ér.« De ő legalább csak a pénzre vadászik.”

Nyitókép: Klaus-Dietmar Gabbert / dpa-Zentralbild / AFP. Illusztráció.