Ez úgy működött, hogy fölfektettek egy kezelőasztalra, megkérdezték, hogy eszem-e, mire én mondtam nekik, hogy ne legyenek bűntársai az operatív osztálynak, majd odatették a két elektródát a halántékomhoz, és ráadták az áramot. Volt úgy, hogy kisebb feszültséget adtak rá, akkor mindjárt magához tért az ember. Szóval lehetett ezzel játszadozni, de veszélyes volt, sokan belehaltak. Jóval később, mikor magához tért az ember a fekhelyén, ahova elvitték, először csak a közelmúlt jutott az eszébe, és csak aztán a korábbi emlékek. Öt év alatt körülbelül 150 elektrosokkot kaptam. Majd inzulin- és hibernál injekciókat is adtak nekem, amikor kényszergyógykezelésre ítéltek.
Csodával határos, hogy életben maradt, az viszont valóban csoda, hogy most, 97 évesen is ilyen tisztán emlékszik ezekre a borzalmakra, az időpontokra és a paragrafusokra egyaránt. Hogy lehet együtt élni ennyi szomorúsággal?
Rengeteg volt a szomorúság, még most is nyelek rengeteget, de én már megtanultam nyelni. Elég régen alakult ki az a kis versike bennem, hogy »egy embernek két füle van, nem pediglen egy: buta beszéd egyiken be-, másikon kimegy«.