Egy hét távlatából legfeljebb találgatásokkal élhetünk a régi-új tálib hatalomátvétel körülményeit és jövőbeli kilátásait illetően. Ugyanakkor a több évtizednyi rombolás, nagyhatalmi intervenció és manipuláció, hadicselek, szétmálló államiság, elnyomás és igazságtalanság után afféle papírformáról is szó lehet.
Írta: Dr. Iványi Márton arab filológus, médiakutató
„Baradar intra portas” – mondhatná az ember, újrafogalmazva a második pun háború idejéről ismert vészkiáltást. Hiszen Abdel Ghani Baradar már nem a kapuk előtt, hanem azokon belül van. Több olvasata van annak, ahogy e szereplő kiemelkedett Afganisztán több évtizedes lejtmenetének sorozatos lépcsői és újra meg újra szertefoszló államiságának tapasztalatai közepette. Alább következzen egy néhány ezek közül, azonos konklúzióval.
„Amerika lebombázta Afganisztánt, az Északi Szövetség bevonult, a tálibok pedig úgy iszkoltak a barlangokba, mint a patkányok [...] Decemberben pastuk, tadzsikok, üzbégek és hazarák ültek össze Bonnban, és az ENSZ vigyázó szeme előtt elkezdtek egy folyamatot, ami talán egy nap véget vet a vátánjukat (magyarul: hazájukat) sújtó több mint húszéves boldogtalanságnak” – csendül fel Khaled Hosseini óvatos optimizmusa Papírsárkányok (2013: 427) című regényét, egyszersmind főszereplőinek időnként végzetes sorsát is lezáró fejezetében.
Úgy tűnik 2021 augusztusában, hogy mindez afféle „hurráoptimizmusnak”, csalóka illúziókon nyugvó légvárnak bizonyult. Valójában
A vonatkozó történelmi tapasztalatok e láncolatában – ha nem is kizárólagos, ámde megkérdőjelezhetetlen szerepet játszanak az Egyesült Államok egyes külpolitikai manőverei.
Vietnámtól Nicaraguán és Irakon át Szíriáig számos példát láthattunk már különféle országok amerikai részvétellel előidézett összeomlására, amelyek jobb esetben (pl. ilyen Vietnamé) azóta talpra álltak. Ezek tényszerű történelmi tapasztalatok, amelyek akkor is elgondolkodtatóak, ha tudjuk egyrészt, hogy más és más esetek lévén ezen országok nem feltétlenül vehetők egyazon kategorizációs kalap alá, másrészt azt is, hogy egyes amerikai geostratégiai lépések elválaszthatatlanok voltak a hidegháborús szembenállástól, továbbiak pedig a szuperhatalmi unilateralizmusból vezethetők le.
Előbbi, nagyhatalmi rivalizálási összefüggéseket és helyi konfliktusokat egyaránt szemléleti a már fentebb idézett Hosseini egy másik, Egyezer tündöklő nap című regényének szereplője, Rasid, a következőképp: „ha engem kérdezel, Hekmatjár személyében az amerikaiak a rossz embert fegyverezték föl. Az a sok fegyver, amit a CIA adott a szovjetek elleni harchoz! A szovjetek elmentek, de neki még mindig megvannak a fegyverei, és most ártatlan emberek ellen fordítja őket” (Hosseini 2017: 235-6).
Erről a történelmi mozzanatot Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, a néhai Zbigniew Brzezinski is megerősítette, amennyiben a Le Nouvel Observateur-nek a kilencvenes évek végén adott interjújában megemlékezett arról, hogy a „szovjet-afgán háborút” az Egyesült Államok kezdeményezte [la CIA entrée en Afghanistan avant les Russes] (Jauvert 1998: 76).
E beavatkozás voltaképp akár még védhető is Közép-Európából, hiszen a keleti blokk – bár következetlen, ám nota bene: „történelmileg szükségszerű” – feltartóztatásának konfliktusai természetesen felvállalhatók, sőt. Az azonban már nem az, hogy
az egymást követő gyenge vagy épp kártékony vezetések (rém)uralmához kapcsolódóan.
Hosseini iménti, a kilencvenes évek polgárháborús közegében játszódó jelenetében is megelevenedik a visszasülő fegyver frankensteini forgatókönyve. A kétes Hekmatjárt 1995-ben végül váltották a tálibok, ezt követte Bush inváziója a maga unilateralizmusával és hiú ábrándjaival. Hiszen nemcsak egyes országok keserves tapasztalata, hanem egyúttal közhelyszámba menő nemzetközi kapcsolati alapvetés is lett azóta az, hogy a világpolitikai konfliktusok és együttműködés színterei nem szükségszerűen vezetnek demokratikus eredményekhez (Tarrow 2005: 28). Ehhez hozzátehetjük, hogy főleg nem abban az értelemben, ahogyan azt az egyes hatalmi központok előzetesen elképzelik.
Ahogyan a tálibok ellentmondásos múltját is felelevenítjük újabban, helyesen és indokoltan, különböző területeken keresve analógiákat az elkövetkező időkre, beleértve az emberi és a polgári és politikai jogokat, valamint a nők és gyermekek társadalmi és magánéletbeli helyzetét, úgy arra is emlékeznünk kell, hogy a 2001 utáni évek során
Más szóval, ha nem is banán-, „mákköztársaság” lett. Nem is az összehasonlíthatóság mértéke vagy relevanciája a lényeges az egyes korok tekintetében, hanem az, hogy ez utóbbi zűrzavaros idők és viszonyok alighanem szerepet játszottak a tálibok afganisztáni visszatérésében és ennek állítólagos társadalmi támogatottságában!
Elsődleges emblematikus figurája ezen 2001-2021 közötti éveknek a 2001-2014 között két választási cikluson keresztül regnáló Hamid Karzai, akinek szövetségi rendszere nem korlátozódott pusztán csak törzsi vezetőkre, hanem egy időben kiterjedt például az egyik legerősebb és legvitatottabb hadúrra, a korábban a kommunista oldalon álló Abdul Rashid Dostumra is, akinek a nevéhez fűződik több száz, vagy több ezer – magát már neki előzőleg megadó – tálib harcos kivégzése is a Dasht-e-Leili sivatagban.
Hasonlóképpen, ennek az időszaknak a felvállalhatatlan örökségét képezik a Malalai Joya afgán íróval, politikai aktivistával történtek is. Nemcsak az ő országgyűlési mandátumába, hanem majdnem az életébe is került az, hogy sorozatosan és nyilvánosan hirdette azt, hogy a Karzai-adminisztráció tele van zsarnokokkal, háborús bűnösökkel, mígnem ismétlődő halálos fenyegetések közepette elhagyni kényszerült hazáját.
E két példával azt kívántam érzékeltetni, hogy a jelen tálib uralom történelmi és politikai alternatívája távolról sem volt tökéletes. Láttunk, illetve hallottunk már ilyet: „Somoza may be a son of a bitch, but he's our son of a bitch” [Somoza lehet, hogy kurafi, de a mi kurafink”] – tulajdonítják, noha egyre kevesebb hitellel, az egykori amerikai elnök Franklin Delano Rooseveltnek e hírhedt mondást a könyörtelen nicaraguai diktátor, Somoza amerikai támogatottságát illetően.
Inkább csupán érdekességnek, mintsem axiómának tekinthető, hogy Marx Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája esszéjében közzétett gondolata szerint a történelem kétszer ismétli önmagát, elsőre tragédiaként, másodjára már bohózatként. Jelenleg már követhetetlen és megszámlálhatatlan, hogy a beavatkozás vagy épp annak hiánya melyik forgatókönyvnek minősül Afganisztán esetében.
Ha a német újságíró rokonának az elmúlt napokban történt kivégzésére gondolunk, akkor tragédiának, ha a tálibok dodzsemezésére – ha egyáltalán elfogadjuk mindezt a jelenkori post-truth paradigma közepette – akkor bohózatnak, amelyek további interpretációs lehetőségekhez visznek.
Hiszen vannak egyéb olvasatok is, vélt vagy valós, vagy viszonylagos valószínűséggel. Például, hogy nincs szó vákumhelyzetről, hanem Baradar 2010-es CIA fogságából vezethető le a jelen „impériumváltás”. Amerika ebben a perspektívában a) megvehette – mint tették az oroszok állítólag egyes csecsen hadurakkal az ezredforduló utáni években, b) meggyőzhette (soft power és kompromisszumok útján) vagy c) megtörhette (vö. Klein 2007) a tálibvezér Baradart, aki emiatt tőlük függ, előzetesen egyeztetett lépéseket téve, akár Irán sakkban tartása érdekében is.
Az is lehet, hogy fordítva, részben előbbiek eredményeként végül éppenséggel egy, az állampolgáraival méltányos és a szomszédjaival együtt élni kész, amolyan pragmatikus uralom emelkedik ki. Csakhogy sem a helyi, sem a földrajzilag távolabbra eső történelmi előzmények, amelyekből irányító elvek vonhatók le egy balzaci gondolat (vö.: Elveszett illúziók) szerint, nem erre engednek következtetni.
Akár az is előfordulhat, persze, hogy e fentiek sajátos kombinációban, ám megférnek egymás mellett: noha ilyen és ilyen indíttatásból megegyeztek az érintettek a kivonulás előtt, ám a tálib vezér felrúgta a megállapodást és önálló szereplővé avanzsált.
Továbbmenve, ha a mainstream olvasatot nézzük, eszerint
talán, hogy Törökország, Oroszország vagy Kína oldja meg, ha elmérgesedne a helyzet.
Akárhogy is, közvetlenül vagy közvetetten, inkább az a valószínű, mérlegre téve az elmúlt hét és évtizedek ambivalens, időnként baljós tapasztalatait, hogy csak a szokásos nagyhatalmi ballépés sorozat folytatódásával szembesülhettünk.
Amint annak roppant könyvtára van és arra már az elmúlt években magam is utaltam, a nyugati és általában a nagyhatalmi intervenció vitatható lefolyásának hosszú hagyományai vannak (Iványi 2016a; 2016b) a jelen és a múlt évszázadaiban. Még ha ez nem is jelenti azt feltétlenül, hogy az egyes hatalmi központok ténykedése között ne lennének fokozatok, árnyalatok, hiszen akár az is kiderülhet, hogy az előzetesen kiszámíthatatlannak vélt Trump kvázi-izolacionizmusa talán következetesebb lesz, mint a jelen vezetés külpolitikája. Ahogyan azt sem jelentik e fentiek, hogy minden politikai fejleménynek a világban nyugati politikai vagy geostratégiai előzménye lenne és kizárólag Amerikán kellene számon kérni minden egyes történést (Kundera ironikus szavaival: „mindig és mindenkor Amerika ellen”). Mindenesetre eme – közvetett vagy közvetlen – beavatkozások a napnál világosabbak lett például a Közel-Keleten, tehát az ember nem lenne meglepve egy újabb „csöbörből vödörbe” helyzet láttán sem.
Miközben mindennek az eldöntését bízzuk a jövendőre, ahogy e sorok esetleges cáfolatát vagy igazolását is, zárásképp, és mintegy jókívánságképp, csatlakoznék a már ezen esszében többször idézett afgán származású író Hosseini egyik karakterének reménykedő víziójához az Egyezer tündöklő nap (2017: 397) regényből: „Egy kis házban élnek majd egy város szélén [...] lehetne ott talán ösvény, egy ösvény, mely egy rétre vezet, ahol a gyerekek játszhatnak, vagy talán egy kavicsos út, ami egy kristálytiszta tóhoz visz, amiben pisztráng úszik és vízinövények törnek a felszínre. Birkákat és csirkéket nevelnek majd, együtt sütnek kenyeret [...] új életet hoznak létre maguknak [...] és ott mindannak a súlya, amit átéltek, lehull róluk és megérdemlik majd mindazt a boldogságot és egyszerű jólétet, amire rátalálnak”.
Források
Ḥadīdī, Ṣubḥī (2012) ’’Afġānistān wa ḥażā’iru’l-ḩanāzīr: bayna mā
in min az-zamān wa āt’, Al-Quds al-Araby. Augusztus 21.
Iványi, Márton (2016a) ’A világ jó és rossz rendőre – megjegyzések az amerikai elnökválasztáshoz’, Mandiner. Június 6.
Iványi, Márton (2016b) ’Sykes-Picot: a Közel-Kelet káoszának eredője’, Mandiner. Május 18.
Khaled, Hosseini (2013) Papírsárkányok. Libri.
Khaled, Hosseini (2017) Egyezer tündöklő nap. Libri
Klein, Naomi (2007) The Shock Doctrine.The Rise of Disaster Capitalism. Knopf Canada.
Jauvert, Vincent (1998) ’Les révélations d’un ancien conseiller de Carter: « Oui, la CIA est entrée en Afghanistan avant les Russes …’, Le Nouvel Observateur. Január 15–21. 76. o.
Sahiounie, Steven (2021) ’The Road from Kabul to Idlib. Afghanistan and the Role of Al Qaeda’, Global Research. Augusztus 21.
Tarrow, Sidney (2005) The New Transnational Activism. Cambridge University Press.
A biztonságpolitikai szakértő szerint sírni kellene azon, hogy az Egyesült Államok élén két hónapig még egy bűbájos, öreg, beteg szenilis bácsi áll, aki alkalmatlan arra, hogy a világ első számú hatalmát vezesse.
Vajon Donald Trump képes lesz-e kompromisszumos alkura rávenni Moszkvát és Kijevet? Megoszlanak az elemzői vélemények.
A brit miniszterelnök és a NATO főtitkára megbeszélték Ukrajna megerősítését tél előtt.
A kérdés nem csupán politikai, hanem kulturális és gazdasági szinten is kihívásokat jelent.
A titkosszolgálati szakértő szerint az az egyetlen esélyünk, hogy két hónap múlva Donald Trump lesz az Egyesült Államok elnöke.
Nukleáris elrettentés, flották és bombázók – ez az a hely, ahol a Nyugat igazán tarthat Oroszországtól, mutatjuk, miért!
A romániai államfőválasztás első fordulóját követő urnazárás után a szövetségi elnök rövid sajtónyilatkozatában elmondta: „a ma este csak a máról szólt”.
Az indoklásból az derül ki, hogy nem Gyurcsány embereivel, a régi baloldali káderekkel van bajuk, hanem azzal, hogy nincs szmsz.
