Ez már a végjáték, Európa elszúrta, s már a cserepadról figyeli a meccset

A futballszakértők pontosan tudják, melyik csapatnak hogyan fest a szerkezete, mik az erősségei, gyengéi, taktikája, ki az edzője, kapusa, balhátvédje stb., mégis ritkán olvasni olyasmit, hogy „a neves futball-elemző ismét jelentős összeget nyert a tipp-mixen”. 

A politika is ilyen: a médiát megtöltik az elmés elemzések; a nagyhatalmak céljairól, taktikájáról, a várható fejleményekről ki-ki elmondja a véleményét, napról-napra változva, új és régi elméletekkel tarkítva,

Ebben az információs dömpingben azért ne feledjük, hogy Orbán Viktor magyar miniszterelnök egy évvel ezelőtt azt mondta: ha Európa részt akar venni a háború lezárásában, ott szeretne lenni az asztalnál, ahol az elkövetkezendő évtizedekről döntenek, akkor sürgősen fel kell vennie a kapcsolatot az oroszokkal, mert különben a választásokat rövidesen megnyerő Trump fog leülni Putyinnal és az EU-nak nem osztanak lapot. Ha akkor az Unió megannyi nagyképű és fantáziátlan figurája felsorakozott volna a kormányfőnk békemissziója mögé, átvehette volna a kontinens a kezdeményezést, és mire Trumpot beiktatják, már ott ülhetett volna az egyik széken. Ehelyett pontosan az történt, amit Orbán előrevetített. (Ahogy a migráció ügyében is.)

Bármennyire is kiszámíthatatlan játék a foci, azért valami koncepciójuk van az edzőknek. Az kevés, hogy fussatok és rúgjatok gólt. Ugyanez igaz a politikára is: nem elég erőből átnyomni az akaratunkat, ahogy Brüsszelben próbálják, anélkül, hogy mások érzéseire, szándékaira tekintettel lennének, vagy megkísérelnék megérteni azokat. Persze nekik van valami emlékképük arról, hogy az ilyesmi egykor működött, pláne úgy, hogy az elemi játékszabályokat sem tartották be. Ők azt gondolták, ha idegen tájra vetődnek, azt „felfedezték”, és mindjárt birtokba is vették. Leírták ugyan, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, de odahaza azért tartottak néhány rabszolgát. Megfogalmazták a nemzetek önigazgatáshoz fűződő jogait, de közben válogattak közöttük, melyiknek mennyire, s a legcsekélyebb empátia nélkül húzogattak határokat Afrikában éppen úgy, mint Közép-Európában.

A XIX. századból indul ki, pedig azóta volt egy, a kontinens számára borzalmas huszadik. Az általuk kirobbantott I. világháború után még a klasszikus európai nagyhatalmak diktálták a feltételeket. Létre is hoztak egy borzalmas status quót, amiből logikusan következett az újabb világégés. Ebből már csak úgy tudtak kikecmeregni, hogy beengedtek a kontinensre két, alapvetően itt idegen hódítóként működő óriást, akik a fejük fölött döntöttek a lényeges kérdésekről. Eredetileg Németországot azért kellett legyőzni, mert egy embertelen eszme nevében akarta maga alá gyűrni Európa jelentős részét; aztán a logika szabályaira fittyet hányva odaadták Európa jelentős részét egy embertelen eszme nevében működő totális diktatúrának.

Az egész háború eredetileg Lengyelország területi integritása miatt robbant ki, de érdekes módon a Nyugat csak az egyik zsákmányszerzőnek üzent hadat, a másiknak nem, amely a végén egyébként meg is tarthatta magának az elfoglalt részeket, pedig az ilyesmi hat évvel korábban még casus belli volt.

Bármennyire is tragikus fordulatot vett a kontinens sorsa 1945 után, nyugaton legalább maradt némi szabadság és gazdasági potenciál. Erre épült volna az EU, ami igazán jó ötletnek látszott, de valahogy sikerült elszúrni (nem kicsit). Ehhez ezúttal már külső nyomás sem kellett, Európa képes önállóan és kényszer nélkül is tönkretenni magát. És most itt vagyunk kiszolgáltatva, lesajnálva, újra az amerikaiak és az oroszok kénye-kedvének kiszolgáltatva, mert már egy Churchill sincs, akit ugyan palira vettek Jaltában, de legalább odaülhetett fotózkodni a két komoly ember mellé.

Az egész bolsevik mechanizmus eredetileg nyugat-európai modellt sejtetett, ebbe kavartak bele az oroszok és a leggyengébb láncszem lenini elmélete. De a valóság nem szűnt meg, csak késlekedést szenvedett. Már fogalmazzák a cenzúra-törvényeket, készülnek a szólás-, sajtó- és vallásszabadság megnyirbálására, érvénytelenítenek választási eredményeket és eltiltanak az indulástól a rendszert bíráló pártokat és személyeket.

Ez már a végjáték, amiből mi láttunk sokat: az oszmán-, a Habsburg-, a hitleri vagy a szovjet uralom beteljesedését. Csak sajnos megint ott vagyunk, amitől Kossuth a Kiegyezéskor óvott: hozzákötöttük sorsunkat egy haldokló birodaloméhoz.

Igaz, ha némileg megfogyva is, de azért eddig mindegyiket túléltük.

Nyitókép: Kevin Lamarque / File Photo