Az ellenzék bukását jósolja az Élet és Irodalom

Nagyon érti az Élet és Irodalom, hogy amikor már majdnem megfullasztotta olvasóit dohos gyurcsányizmussal, váratlanul az igazság oxigénmaszkját szorítsa a képükre.

Ez történt például 2017. december 8-án – Vona Gábor korabeli Jobbik-elnök Spinoza Ház-beli föllépése után –, amikor leközölték Barkóczi Balázs és Böcskei Balázs A Jobbik mint taktikai és értékprobléma című elemzését. Ebben a szerzőpáros, a baloldal és a Jobbik nagy összeborulása idején (!) kimondta, hogy a párt második nyilvánosságában tovább él a régi Jobbik, ezért sem érték-, sem taktikai alapon nem lehet vele együttműködnie egy baloldali-liberálisnak. Más kérdés, hogy, egy: Barkóczi jelenleg a DK szóvivője, valamint Budapest 12. választókerületének előválasztási jelöltjelöltje az ellenjelöltet nem állító Jobbik támogatásával; kettő: Böcskei már rendre mentegeti a Jobbikot, illetve azt a lelkendező kórust erősíti, mely szerint megszületett „a” közös ellenzéki szavazó…

Nos, alig telt el röpke három és fél év, máris itt az újabb őszinteségroham az ÉS-nél! A hetilap június 25-i számában Radnóti András, a Momentum egykori külkapcsolati koordinátora ezt a megállapítást engedhette meg magának, az ellenzéki előválasztás küszöbén:

Eszmefuttatásának lényege, hogy most, az előválasztás egyeztetéseiben dől el az ellenzéki erősorrend, méghozzá úgy, hogy abban nem tud tükröződni a választók preferenciája. Sokszor ugyanis az alkalmas és rokonszenves jelöltek föl sem fognak bukkanni, mert a pártalkuk része, melyik párt hol indítson jelöltet, ki kinek a javára lépjen vissza az első és egyetlen forduló előtt, ki kit támogasson.

Az előválasztás Radnóti láttatásában így csak „kenyér és cirkusz a népnek”. Ráadásul a közös listáról, a parlamenti, esetlegesen a kormányon belüli arányokról is a DK s az MSZP tárgyalói döntenek, meg a szűkebb döntnöki csapatba bevett Jobbik.

Radnóti András biztosra veszi, hogy ha győzne ez az ellenzék, a 2002-2010 közötti korszak térne vissza, az az éra, amelynek alapvetően volt köze a Fidesz azt követő három kétharmados ciklusához. A szerző azt is fájlalja: politikai fertályon belül tabu a szövetséges ellenzéki pártok viselt dolgairól beszélni. Ez így maradna akkor is, ha kormányra kerülnének, se visszatérő szocialista korrupció, se a szövetséges pártok mutyija vagy a Fidesz-rezsimmel való összefonódásuk nem volna fölemlíthető, mert az ilyesmi a fenti módon konglomerálódó összellenzékben egységbontásnak számítana.

Az ÉS szerzője szerint akkor marad meg a „rendszerváltás reménye”, ha a Fidesz kis többséggel, de győz. Pont ezt a választási eredményt valószínűsíti egyébként a szerző. De hozzábiggyeszti: a vereség bekövetkezte utáni négy évben majd a régi, 2010 előtti rend restaurációját akaró erők, illetve az Orbán-kormány egyaránt bomlásnak indul. És akkor megerősödhetnek végre a „tiszta erők”, úgymint: Momentum, LMP, Párbeszéd, Mindenki Magyarországa Mozgalom…

Mit keres az Élet és Irodalomban ez a cikk? Először is: az ellenzéki összefogással szembemenetelő szerző édesapja Radnóti Sándor esztéta. Ő ugyan nem a „tiszta erők” támogatója, ellenkezőleg, Gyurcsány szenvedélyes híve, hazugságbeszéde óta mindmáig, de hát az ÉS-ben rendszeresen publikáló Lukács-óvodista papa nevéért a fiú előtt is megnyitnak a szerkesztők egy alkalmi kolumnát… Annál inkább, mivel e bennfentes lapnak sem jön rosszul az egyszeri kis idegborzoló jólértesültség az összefogó pártok kényszerházasságáról és alá-fölérendeltségeiről, no meg az alig elmosódott jóslat az ellenzéki vereségről. Talán az sem árt, hogy vereség esetén ilyen előzménnyel hitelesebben tudják majd dédelgetni a Momentumot, hátha mégis kinevelhető egy kései váltópárt a mai, Gyurcsánnyal, Molnár Zsolttal rutintalanul tárgyaló fiúkból.

Radnóti András pedig mit akarhatott? Megrökönyödést, riadalmat bal-, kézdörzsölést, kávékérős hátradőlést jobboldalon? Inkább az lehetett a célja,

 Igen, akár hivatalból, hiszen konkrétan senki el nem határolódott a Momentum vezetéséből Radnóti András cikkétől. Pedig ha a volt külpolitikai koordinátor Radnóti fiú párttagnak azért megmaradt, és a neves, baloldali think tanknek számító lapban ezt publikálta, akkor arra az elhatárolódás lett volna a nyugaton kampányzsizsegő pártelnök és mások arányos válasza. Ám csak ímmel-ámmal és elmosódottan reagáltak a pártvezetőfélék olyasmiket, mint a DK-s főpolgármester-helyettes  Gy. Németh Erzsébet is, hogy újabb négy évet már nem bírna el az ország...

Radnóti András „egyszerű párttag” hangján pont idejében mentegetőzik a Momentum. Tetemesnek ígérkezik már csak az előválasztási kudarc is; momentumos befutó itt-ott ha akad majd, pitizhetnek a listás helyekért. Fekete-Győr Andrást tartósan alacsonyan jegyzik a közvéleménykutató-cégek. Hiszen mindenki tisztába jött vele: hangember, aki még egy felfordulást sem tudna célirányosan levezényelni, nemhogy rendezett és fürge elmével, mai időkhöz illő vaskézzel kormányozzon. Tehát még csak miniszterelnök-jelöltjelöltjének népszerűségi mutatója sem lehet zsarolóeszköze a Momentumnak.

S a párt maga? Hát

Különösen nem az elnökük Partizán-beli tévészereplése után, amelyhez a demencia volt a nézők adekvát képzettársítása. A fiatalokat sem hódították meg tömegesen, sokak várakozása ellenére se centristákká, se pragmatistákká nem fejlődtek. Inkább szélsőliberálisoknak tűnnek, akiknek innovációhiányuk mutatkozik meg a veszélyben nem lévő melegek monomániás védelmezésében.

Nem öröm végignézni a Momentum mai állapotán. Olyanok, mint mondjuk a csinos Donáth Anna koravén, szomorkás mosolya. Talán igaza volt Radnóti Andrásnak, aki évekkel ezelőtt a szövetségesdiből való kimaradást és az egyedüli növekedést szánta (volna) pártjának. De ettől függetlenül még gyönyörködhetünk a Momentum volt külpolitikai kapcsolattartójának egy-egy megfogalmazásában. Például hogy „a régi rend visszaállítása (...) túl nagy ár Orbán skalpjáért”. Ez akkor is dakotaközmondás-értékű, ha a skalp (amint azt az ÉS-beli elemző másutt sejteti) egyébként is a helyén marad.