Trianon: Beszéljünk róla?

„A második világháború után a nem lehet beszélni róla sohasem korszaka köszöntött be – az internacionalizmus, a nemzetek fölöttiség és a »szocialista testvériség« doktrínája mögé bújtatva. »Egy nagy cefréskád, egy vastag födővel letakart dézsa és ezen a deszkafedő«, »ebbe a dézsába hánytak bele mindent« – parafrazeálhatjuk Csurka István monori szavait.

Esetünkben ebbe a dézsába öntöttek bele délvidéki irtóhadjáratokat, felvidéki kitelepítéseket és a »hontalanság éveit« (Janics Kálmán), Erdélyben a Maniu-gárdákat és az ’56-os megtorlást, Ceausescu magyarfaló diktatúráját, de malenkij robotot, a nyelvi–kulturális jogok brutális csökkentését, az asszimilációt mint egyetlen valós és szinte nem is tagadott célt szintén.

A magyar kommunista hatalom pedig hallgatott – 1956 után éppen úgy, vagy talán még inkább, mint a forradalom előtt. Nem rajtuk múlt, hogy az erdélyi és a teljes, szomszédos országokban élő magyarságot nem nyelte el a »Nagy Romlás« (Sütő András). Sokkal inkább köszönhető a szülőföldjükön a mindennapi magyar megmaradást megélő százezreknek és az anyaországi társadalom szolidáris közösségeinek.

Miközben az emberek közti kapcsolatot mindkét oldalról el akarták lehetetleníteni, a magyarországi társadalom jelentős részét pedig sikerrel »érzéketlenítették« határon túli testvérei sorskérdései iránt (»hogyan tanultak meg ilyen szépen magyarul«?), felnőtt egy nemzedék, amely beszélni mert a társadalmi közöny és tudatlanság dimen­zióiról és az országhatáron kívül zajló pusztításról.

E »nomád nemzedék« (Csoóri Sándor) tagjai hívták fel a figyelmet arra, hogy az egyetemre felvételizők jelentős része azt sem tudja, milyen nyelven beszélnek a székelyek (Illyés Gyula, Für Lajos), vagy éppen arra, hogy maga a szocializmus mint ideológiai konstrukció miképpen teszi még kiszolgáltatottabbakká a magyar kisebbségeket (Csoóri Sándor). Ők tudták: beszélni kell róla, különben elveszünk.”