Megkésve tisztelgek Jankovics Marcell alkotói nagysága előtt

„Nem szoktam nekrológot írni, mert túl szorongató a tudat, hogy tragédia kell ahhoz, amire addig is bőven elég okom és lehetőségem lett volna, de minden alkalmat elszalasztottam. Az én szememben a nekrológ egy hálátlan kor szellemének szülötte, mely szellem a halál pillanatáig nem tud olyan figyelmet tanúsítani a kultúra fontos alakjai iránt, amilyet azok életükben érdemeltek volna. Most mégis kénytelen vagyok behajtani ebbe az utcába.

Legutóbb David Bowie halálának ötödik évfordulójáról emlékeztem meg, mert úgy éreztem, hogy annyiszor kifejeztem már a rajongásomat iránta a nyilvánosságban, hogy fél évtized múltán talán nem tűnik a gyászhoz tartozó kötelező felhajtás részének, ha hangot adok az iránti elragadtatásomnak, hogy egy ekkora művész kortársa lehettem.

Jankovics Marcellel, a magyar animáció legnagyobb mesterével sajnos nem így áll a dolog: ő úgy halt meg, hogy soha egyetlen alkalmat nem ragadtam meg, hogy a művészete iránti csodálatomat kifejezzem. Amikor Farkas Attila Márton barátommal listát írtunk a tíz legnagyobb élő magyarról, azon is elmulasztottuk szerepeltetni, pedig ott lett volna a helye. Ma már mindketten bánjuk ezt.

Olyan elhivatottságú művész, mint Jankovics Marcell volt – aki huszonnyolc[!] éven át gyártotta Az ember tragédiája című monumentális animációs filmjét, melynek minden egyes színe más és más rajzfilmtechnikával készült – ma már nem létezik. A jelenkor gyakorlata sürgető határidőkben, mérhető profitban és rövidtávú megtérülésben fejeződik ki, miközben itt élt Magyarországon egy látnok, aki elutasította a tartalmi kompromisszumokat, hogy akkora szabású művet alkothasson, amelyhez nagyjából csak Antoni Gaudí életművének koronája, a Sagrada Família vagy George R. R. Martin eposzi igényű regényciklusa, A tűz és jég dala mérhető. Jankovics Marcell nemcsak a filmgyártásban, de ebben az értelmiségi szerepben is egyedülálló alkotó volt, akit a rá jellemző küldetéstudat, autonómia és művészi erő még a huszadik század csúcsértelmiségijei közül is kiemelt.

Megkésve tisztelgek Jankovics Marcell alkotói nagysága előtt. Felejthetetlen emlék számomra az, amikor először raktam be a DVD-lejátszóba Az ember tragédiáját, s egyszer csak akkora szépség és erő tárult elém, amely olyan fokú elragadtatással taglózott le, amilyen legfeljebb néhányszor adatik meg egy étetben: napokon át megdelejezve bámultam a százhatvan perces filmet újra meg újra nagyjából nyolcszor egymás után, míg végre be bírtam telni az élménnyel.

Ma már szinte egyáltalán nem készülnek ilyen igényességű mesterművek. Jankovics Marcell alkotói referenciái Madách Imre és Arany János darabjának végszavát is új értelemmel töltik fel. Jankovics nem alkudott meg: valami olyasmit szolgált, ami nemcsak minden emberi erőnél és intézménynél volt hatalmasabb, hanem egyetemesebb bárminél, ami manapság a kultúrában gyökeret ereszt. Nincs kétségem afelől, hogy az a Jankovics Marcell, aki a legnagyobb magyar drámának halhatatlan formát adott, minden ízében felnőtt Madách és Arany alkotói nagyságához. Nem voltak és nem is lesznek nála nagyobb művészek – legfeljebb hasonlóan nagyok.”