Ezt a típust valahol a gyáva féreg és a hazug disznó között kell keresni.
„A memória nem erőssége egyes tartalomfeltöltőknek. Észszerűtlenül zárta be az országot? Azért hisztiztél, te szerencsétlen. Kész csoda, hogy az általános iskolákat meg lehetett menteni a pánikkufároktól, és négy hónapot (amelyből kettőben stabil esésben voltak a számok) nem vettek el a gyerekektől. Az összes sunyi csúsztatást (veszélyben a fiatalok, miközben változatlanul 74 év az elhunytak átlagéletkora), igazodási kényszer szülte bekezdést föl sem sorolom, csak az olyan gyönyörűségeket, hogy aszongya: »már éppúgy a látóhatáron volt a harmadik hullám, mint most a negyedik«. Milyen látóhatáron? Mit látsz, Laca? Igen, pont azt.
Vagy: »a tavalyi első hullám idején messze nem volt indokolt – vagyis a valós veszéllyel arányos – a lezárásoknak sem a mértéke, sem a módja. Csakhogy nem tudtunk a valós veszélyről túl sokat«. Tényleg? Nem volt indokolt? És ezt ki mondta akkor? És elnézést tetszett-e tőle kérni? Miközben a cikkíró, aki szerint nem voltak indokoltak tavaly tavasszal a lezárások, akkor éppen »Haldokló ország« címmel készített hangulatkeltő összeállítást Olaszországról, mikor aznap 977 új regisztrált fertőzött és 169 halott volt a több mint hatvanmilliós országban, vagy »Svájcban tombol a koronavírus« címmel rittyentett riportot (kevesebb mint 400 fertőzött, 10 halott), vagy arról írt, hogy kénytelen volt elmenni bevásárolni, és micsoda felelőtlenek az emberek (15 fertőzött 0 halott). És de, lehetett tudni. Már a bergamói számokból világos volt, hogy kik a veszélyeztetettek, és mekkora nagyjából a veszélyeztetetti kör. Csak nyilván nehéz észrevenni, ha valaki szerint az újságírás a saját buborékjának való szüntelen riszálást jelenti.
Ezt a típust pedig az állathatározóban valahol a gyáva féreg és a hazug disznó között kell keresni.”
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Rengeteg vitám van Hont Andrással, és végre egy felület, ahol nem nyom minket össze a tónizó csőcselék.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
Nem nagyon szeretek perekhez folyamodni nyilvános purpárlék miatt, de ha így folytatja, kénytelen leszek.
„Kulturális életünk bizonyára a fölkavaró és inspiráló, letaglózó és lélekemelő produktumok sorát vonultatja föl – csak én nem találkozom velük.” – írja a publicista.
Ha nem próbálunk meg itt és most kitörni a primitív kétosztatúságból, akkor semmiről sem tudunk majd eszmét cserélni.
Név szerint mindig más, mint név nélkül.
Az egység állítólagos tevékenységéről egy parlamenti vizsgálóbizottság tájékoztatást adott a védelmi minisztériumnak, de „nem történt semmi”.
