A kritikai fajelmélet a marxizmus mutánsa

Peter J. Wallison (*1941, New York) amerikai ügyvéd, aki Nelson Rockefeller alatt alelnöki, Ronald Reagan alatt elnöki tanácsadó volt, ma pedig az American Enterprise Institute konzervatív think tank gazdaságpolitikai szakértője.

***

Wallison április végén, a National Review-ban megjelent írását Donald Trump amerikai exelnök 2020. szeptember 22-én kiadott, A faji és nemi sztereotípiák leküzdése című elnöki rendeletének ismertetésével kezdi.

Ebben a szövegben a korábbi elnök a kritikai rasszelmélettel kapcsolatban rendkívül világosan fogalmaz: „Ez az ideológia abban az ártalmas és helytelen vélelemben gyökerezik, hogy Amerika egy javíthatatlanul rasszista és szexista ország; hogy bizonyos emberek egyszerűen fajuk és nemük miatt elnyomók; és hogy a faji és szexuális identitások fontosabbak közös emberi természetünknél, amerikaiságunknál”. A rendelet idéz a kritikai fajelmélet alapján álló, a szövetségi államigazgatásban alkalmazott oktatási anyagokból – például a Pénzügyminisztériumban olyasmiket oktattak kritikai fajelmélet címén a köztisztviselőknek, hogy „»woke-ságuk« fokától függetlenül gyakorlatilag minden fehér ember hozzájárul a rasszizmushoz”. Wallison emlékeztet arra, hogy

A szerző szerint „ekkorra már azonban a gondolatok, amelyek Trump aggódását kiváltották, elkezdték zavarni azon amerikai emberek életét, akik találkoztak velük”. Így például Nevada államban tavaly decemberben olyan ügyet tárgyalt a kerületi bíróság, melyben egy félig fekete diákot nem engedtek át állampolgári ismeretek tantárgyból, mert nem fogadta el, hogy ő is elnyomó – ezáltal pedig továbbtanulását is veszélybe sodorták.

Szintén példaként említi azt a februári hírt, hogy a Massachusetts állambeli Smith College-ből azért rúgtak ki egy fehér takarítót és egy szintén fehér biztonsági őrt, mert azok felszólítottak egy fekete diákot arra, hogy távozzon a teremből, ahol egyébként nem szabadott volna tartózkodnia. Wallison olvasatában mindez arra utal, hogy

Wallison úgy érvel, „az, ami ma az Egyesült Államokban történik, más, mint az általános balos elfogultság. Ahol a progresszív baloldal domináns, annak tagjai még ott is úgy tartják, hogy a nyílt vita jó dolog. Ez a kritikai fajelmélethez hasonló programok esetében nincs így”.

Szerinte „nem lenne meglepetés ebben kapcsolatot találni a marxizmushoz, egy olyan hiedelemrendszerhez, amely nem függ tényektől vagy bizonyítékoktól, de azt állítja, hogy a társadalom gondjainak, köztük a rasszizmusnak is, a kapitalizmus a gyökere. Valószínű, hogy az, amit most a kritikai fajelmélet felemelkedéseként látunk, a marxizmus egy megváltozott formája, amelyet ugyanaz a világnézeti merevség jellemez, de frissített, modernizált panasza van az általa támadott társadalom és társadalmi rendszerrel szemben”.

A szerző ironikusnak tartja, hogy „bár az amerikai progresszívek egy bő évszázadon át kerülték a marxizmust és annak leágazásait, most a marxizmus egy olyan utódjába szerelmesedtek bele, amely legalább annyira radikális és kérlelhetetlen.”

A kritikai fajelmélet szerinte

„Más szavakkal: minél inkább elítéli egy fehér a rasszizmust és állítja magáról, hogy nem rasszista, annál világosabbá válik a kritikai rasszelmélet szerint, hogy ő rasszista. Egyértelműnek kellene lennie, hgy miért lehet ez a csalárd érvelés meggyőző olyan fiatalok között az általános iskolában, középiskolában és akár az egyetemen, akik még nem tapasztaltak sokat a világból, így beszippantja őket tanáraik, professzoraik ilyetén érvelése” – fogalmaz Wallison.

„A pesszimista vízió az, hogy a társadalmak, még a tanult és kulturálisan fejlett társadalmak is, néha kisiklanak olyan gondolatok miatt, amelyek utólag visszanézve őrültségeknek tűnnek. Ez történt a múlt században Németországban is” – figyelmeztet zárásul Wallison.