Önmagában a pozitív diszkrimináció természetesen nem feltétlenül rossz dolog, egy kisebbség esetében pláne nem. Semmi baj nincs azzal, ha bizonyos pozíciók (ezek általában kényelmes tudományos kutatói állások, uránbányákban ritka az ehhez hasonló, inkluzivitási program) betöltésére támogatni, ösztönözni akarják a nőket, esetleg a faji kisebbségeket. A baj akkor van, ha ez kontraproduktívvá válik, ha valaki nem képességei, érdemei alapján, hanem bőrszíne vagy kromoszómaösszetétele miatt kap meg egy pozíciót, pusztán azért, mert fehér, fekete, nő, férfi, bal- vagy jobbkezes.
Ahogy a divatos, haladár szociológusok a kisebbségi (vélt vagy valós, ez most mindegy) sérelmeket folyton interszekcionálják, azaz egyre apróbb részekre osztva tulajdonképpen megsokszorozzák, úgy lehet majd a kisebbségi státuszt és az ezzel járó előnyöket is a végtelenségig osztani. Most a nők és a színes bőrűek kapnak ötven százalékot, tíz év múlva talán a homoszexuális, színes bőrű nők 25-öt, majd újabb évtizedek múltán a homoszexuális, színes bőrű, csonka családban felnőtt nőknek járhat alanyi jogon mondjuk 12,5%-nyi hely az egyik légitársaság pilótaképzésében, s akkor a balkezeseket érintő rendszerszintű elnyomásról még egy szót sem ejtettünk (azt ugye mondanunk sem kell, az ilyet meg kell szüntetnünk az elnyomó struktúrák azonnali felszámolásával). Egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy mára odajutottunk, nem csak a szerelemvonatból, az őrület charterjáratáról sincs kiszállási lehetőség.
Kérjük, csatolják be biztonsági öveiket!”