Az SZFE-n nem pusztán diákzavargásról van szó

„Szintén tavaly augusztus végén nevezték ki az SZFE kuratóriumának felügyelő bizottsági tagjává, azidőtájt már dúlt az állóháború. Gondolta akkor, hogy ilyen mélyek az ellentétek, és a feszültség ilyen sokáig tart?

Bonyolultabbnak tartom a helyzetet, mert úgy érzem, hogy minden egy bizonyos folyamatnak a része. Sok olyan dolog történt az SZFE-s események előtt is, ami számomra riasztó. Ha csak a 2019 őszi színházi demonstrációra gondolok, hogy ki a fenntartó, hogyan szóljon bele egy igazgatói pályázatba, hogyan alakuljanak a fenntartói viszonyok… Egy kilopott törvénytervezettre építettek egy demonstrációt, rossz nyilatkozatok is elhangzottak előtte, melyek szerint, ha egy jobb oldali ember pályázik igazgatói posztra, akkor nem biztos, hogy megbízatást kap. Azt látom, hogy több olyan része van az életünknek, ami összefüggésben van az SZFE-vel kapcsolatosan is. Eltelt egy év, és azt látjuk, hogy itt nem pusztán egy diákzavargásról van szó, hanem egy felépített folyamatról. Az derült ki, hogy bizonyos emberek nem szeretnének együtt dolgozni jobboldali gondolkodású művészekkel. Ez azért riasztó. Ami rettentően szomorú, hogy a szakmánk iszonyatosan megosztott lett. Oda-vissza.

Hiányzott az SZFE az életéből? Nem bánta meg rettentően?

Biztos hiányzott valamiért. Én az SZFE-nek abba a csapatába kerültem – a felügyelő bizottságba –, ahol a törvényesség felett őrködünk. Azt gondolom, hogy bele kell állni a helyzetekbe, ha az élet hoz valamit elénk. Meggyőződésem, hogy a Színművészetire ráfért ez a változás, és azt is gondolom, hogy az az ideológiai vonal, amit eddig képviselt az Egyetem szintén frissítésre szorult. Nagyon leszűkült az a kör, akik tanítottak. Semmilyen oldalról nem lehet az a cél, hogy egyen gondolkodású emberek legyenek, mindenféle színnek meg kell jelennie ezen a palettán is.

Ön vállaltan konzervatív művész, konzervatív ember. Melyik a fontosabb? A művész, vagy az ember? Egyáltalán, honnan hozza a beállítódottságát?

Én egy pici faluban születtem, ahol nem az emberek hová tartozása volt a lényeg. Nem az számított, hogy ki a magyar, ki a zsidó, ki a cigány, ki a szlovák. Mindenkit az embersége szerint ítéltek meg, és ítélnek meg a mai napig is. Édesapám kőműves volt, édesanyám nevelt bennünket és ellátta a háztartást, és volt egy csodálatos házaspár, akik tanítottak bennünket, osztatlan iskolában, tanító néni az alsósokat, tanító bácsi a felsősöket. Tanító bácsi, Kugler Dezső a VIII. kerületben született, egyetemet végzett, legjobb barátja Ottlik Géza volt, a II. világháborúban hadnagyi rangban szolgált, tanító néni középnemesi családból származott, volt hét gyerekük. Soha nem beszéltek arról, hogy miért helyezték le őket egy poros, út nélküli faluba … Ők voltak a szellemi központ. A faluból gyalogút vezetett Kisgyőrbe, ahonnan már indult busz Miskolcra. Sokszor gondolok arra, hogy én nem a XX. században születtem, hanem a XVIII. század végén. Csodálatos gyerekkorom volt, aminek az erejét a mai napig érzem.”

Nyitókép: Mátrai Dávid