Madrid és Bécs terhelt viszonyrendszere
A spanyolok sorra békét kötöttek korábbi ellenfeleikkel, még 1598-ban a franciákkal, 1604-ben az angolokkal, illetve 1609-ben a hollandokkal is. Lerma herceg mindent megtett, hogy a fiatal uralkodót kivonja a császárpárti nagyanyja és nagynénje befolyása alól, még arra is rá tudta venni urát, hogy az udvar költözzön el Madridból, és csak jóval azt követően tértek vissza, hogy az idős császárné elhunyt. Hozzátartozik a történethez, hogy ebből óriási üzletet is csinált a kegyenc, mert ami ingatlant csak meg tudott szerezni Valladolidban a költözés előtt, azt olcsón felvásárolt, a költözéssel párhuzamosan pedig a már felértékelődött ingatlanokat magas áron eladta, majd a visszatéréskor ugyanezt játszotta el Madridban is. A franciákhoz való közeledést tehát csak lassítani tudták, de Margit spanyol királyné halála (1611) után már nem volt igazi akadály, a következő évben meg is kötötték a Habsburg-Bourbon kettős házassági szerződést, és a menyegzőkre is sor kelült pár évvel később.
Ez még az az időszak, amikor minden gazdasági- és pénzügyi nehézség ellenére is
a Spanyol Monarchia katonai-politikai súlya meghatározó a világban, a franciákkal, angolokkal, hollandokkal folytatott tárgyalásokon határozottan Madrid diktál.
Sőt, olyannyira érezhető a spanyol dominancia, hogy III. Fülöp az 1610-es években a magyar- és a cseh trónra is benyújtotta igényét, mondván, hogy ő „Jagelló Anna magyar- és cseh királyné elsőszülött fiának, II. Miksa császárnak egyenes ágán való egyetlen dédunoka”, akit így jogosan illetnek meg azok az országok.
Hosszas tárgyalások és alkudozások kezdődtek a bécsi és a madridi rokonság, valamint a bécsi spanyol követ között, amelynek eredményeként, az 1617-ben aláírt Oñate-szerződésben a spanyol király lemondott igényéről az osztrák rokonság javára azzal a kikötéssel, hogy ha a dinasztia osztrák fiága kihal, akkor a Habsburgok spanyol fiága örökli a magyar és a cseh koronákat is. A „lemondásért” cserébe az osztrák Habsburgok kénytelenek voltak átengedni a spanyoloknak fontos itáliai és németországi területeket, amelyek a félszigettől a Németalföldre vezető, katonai- és hadianyag utánpótlást jelentő „spanyol utat” voltak hivatva biztosítani. A szerződés ugyan a magyar jog szerint nem bírt kötelező erővel, hiszen Magyarországon a királyt a rendek választották az országgyűlésen, és nem örökléssel nyerte el közjogi méltóságát, azonban annyiban mégis csak irányadó, hogy a Buda felszabadítása utáni pozsonyi diétán (1687) a rendek nemcsak az osztrák fiág, de a spanyol király és örököseinek trónöröklési jogát is beiktatták a magyar törvények sorába, igaz az soha nem ment teljesedésbe, mivel nem sokkal azt követően a spanyol fiág kihalt.
A magyarok stratégiai érdeke