Aki letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít!

„Szabad tekéntet, szabad szív, szabad
Szó, kézbe kéz és szembe szem, - minálunk
Igy szokta a szerelmes: aki itt
Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít”
Ő mondta ezt, ámító! és bizony
Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda.”
(Katona József: Bánk bán, tizedik jelenet, Melinda Ottóhoz)

A IX. kerületben térdre roskadt a szivárványos színekben pompázó, szabadságot szimbolizáló fröccsöntött nőalak. A New York mellett magasodó ikonikus jelkép, a Szabadság-szobor kicsinyített mása ez, és ismeretlen okból mossa össze a faji megkülönböztetés ellen fellépőket és az ő betűiket (BLM) a nemi identitáskérdések mellett kiálló LMBTQ mozgalom művészi ábrázolásával. Zavaros vagy szimbolikus megoldás? Csak az a biztos, hogy tünékeny pillanatig tetszelgett térdre esve az elhanyagolt, kopott füvű, dolgos munkáskezekért kiáltó Ferenc téren, amely ha kertészeket nem is, de műanyag szobrocskát mégis kapott polgármesterétől.

A nyugat-európai futballcsapatok – köztük a toleranciabajnok, véleménye miatt kiváló edzőjét azonnali hatállyal kipenderítő Hertha játékosai – teátrálisan hullnak térdre a meccsek előtt a rendőri túlkapás áldozataként aranykoporsóba fektetett George Floyd és a köré épült mítosz előtt. Színpadias vezekléssel minden vélt vagy valós elnyomott csoport tagja előtt térdre ereszkednek az izmos, aranyat érő férfilábak. (Míg a párizsi buszsofőr családja nyolcmilliárdos sérelemdíj és világszerte terjedő és kötelezően választhatóvá tett gesztusok közt se válogathat.)

Amerikai egyetemek köldöknézegető hallgatói térdelnek le tébolyult vagy nagyon is kontrollált révületben a kampusz zöld gyepén, ingüket szaggatva, keserűen bánva, hogy jól szituált, fehér embernek születtek, miért, miért nem egy nyomorban élő bangladesi az apám?!

Aztán a műanyagszobor készítője felveszi pályázaton nyert apanázsát, és leszámlázza a Heller Ágnes-szobrot is. Ferencváros polgármesterének becsörren bankszámlájára fizetése, a pártból is megcirógatják, szép volt, Kriszta, ezt vártuk tőled, tán’ még egy brüsszeli telefonhívás is érkezik. A futballcsapatok játékosai edzés közben azt tervezgetik, hogy a szezon végén melyik szigetre vigyék sokszámjegyű gázsijukból nyaralni új, eszelősen dögös modell barátnőjüket – lehet, hogy jövőre ki kéne próbálni azt a fekete lányt vagy egy csinos fiút, na, azt tuti, hogy zabálná a sajtó és meg is hosszabbítanák a szerződésemet… 

Az egyetemista fiúk és lányok pedig élik tovább gondtalan, szüleik által pénzelt életüket, azon gondolkozva, hogy lehetne megcsípni egy jól fizető ösztöndíjat. A gender issue most nagyon megy, valahogy azt kéne beletenni. És az év végén egy emberként kérik ki maguknak, ha az öreg professzor, aki körül láthatóan fogy már a levegő, számon meri kéri hiányos tudásukat. Mit akar ez a vén marha?!

A térdelős képek pedig szép sorban kikerülnek a címlapokra, az Instára, bejárják a szabad világ platformjait, és mindenki jól megveregetheti a másik vállát: megint jelessel abszolválta a filantrópiavizsgát, tett valamit egy szép, új világért, a milliomnyi mikroagresszió legyőzéséért, egy nyíltabb társadalomért. 

Hiszen letérdelt!

„Aki letérdel, az imádkozik vagy ámít”, idézi fel Bánk szavait Melinda. Ósdi, romantikus hülyeség, füstölőszagú keresztények maszlagja – szinte hallom a kórust egy emberként kikérni ezt az uszító botorságot.

De ha mégis vennénk a bátorságot és megfontolnánk a romantikus állítást, mi lenne? Az imádság lehetőségét gyorsan kizárhatnánk. Egy felsőbb hatalom létezését és az ember teremtettségének törvényeit gondolatai közül rég kiebrudalt, kizökkent ideológia szolgálatába szegődött emberek esetében az Istenimádásból eredő gesztus nem valószínűsíthető. 

De akkor mi marad? Egy gondolarendőrség által üldözött kapusedző. Meg az ámítás pőre valósága – és Melinda megvetése.