Bábok kora

Joe Biden bukott. Mármint nem elnökként, hanem a lépcsőn. És az esetnek vannak tanulságai.

Egyrészt az, hogy a világ első számú hatalmának első számú vezetője nem áll meg a lábán. Se fizikailag, se képletesen. Szörnyű nehézségek árán tud csak úgy tenni Washington D.C. demokrata establishmentje, mintha az országot nem a nagy gonddal újra felépített, ezúttal újmarxista jelmezeket öltött deep state vezetné, hanem az elnök. Alig hiszi el ezt már valaki.

Másrészt az, hogy nemcsak a lábainak, de – és ez jóval fontosabb – a szájának sem ura teljesen. Máskülönben nyilván nem nevezte volna „lelketlen gyilkosnak” egy másik nagyhatalom vezetőjét a napokban. No nem mintha tilos lenne ilyeneket gondolni a regnáló orosz elnökről (vagy a keleti szláv világ mindenkori urairól egyáltalán),

és ha Putyin explicite gyilkos is lenne, akkor is megérné megkérdezni a Fehér Ház udvari kriminálpszichológusát arról, hogy milyen arányban szokta a gyilkosokat eltántorítani tettüktől az, ha legyilkosozzák őket. Mindenesetre Biden most adott egy esélyt Putyinnak, hogy az államférfiúi gesztust gyakorolva, némi szarkazmussal jó egészséget kívánhasson amerikai kollégájának, népéhez fordulva pedig duruzsoló nagybácsihangon elmagyarázhassa, hogy hát igen, az amcsik erőszakos nép, és különben is ők dobták le eddig az egyetlen atombombát a világon. 

És itt érkeztünk meg a lényeghez. Az a politikus, aki a nyelvének nem ura, alkalmatlan a pályára. Slussz, passz. A nyelv a politikában világokat teremt és rombol porrá, kormányzati esélyeket ront és növel, s ha egy vezető politikus nem bír vele, ott vége van a dalnak. Lehet nyugodtan a telefonban President Harrisnek szólítani az alelnök asszonyt, úgyis hamarosan ott fogunk már tartani.

S ha már nyelv: nevezett politikai eszközt érdemes nem csak felelősségteljesen, de önállóan, ún. gondolatok kifejezésére is használni, s e tekintetben hazánk közélete is tartogat tanulságos pillanatokat.

– ennek fegyvertárában olyan szavak találhatóak, mint például oltáskáosz, jogállamiság, parizer, luxusutazás, Európai Ügyészség, fizetési szakadék vagy rendszerszintű rasszizmus, amelyek egytől egyig megfoghatatlan, kétes minőségű, ugyanakkor nagy hangulatkeltési potenciállal rendelkező fogalmak – euroblablák. E nyelvjárás komoly hátránya, hogy a közvélemény-kutatók által előnyösnek kimért mondatokon kívül sok minden mást nem lehet rajta elmondani. Ebből logikusan következik az, hogy Joe Biden hivatalba lépése óta egyáltalán nem tartott sajtótájékoztatót (mert a közvélemény-kutatók által legyártott mondatokat nem tudja összefüggően, fejből elmondani, saját gondolatai pedig nincsenek, és a sajtó sem érdeklődik irántuk), ahogy arra is ez a nyelvi jelenség szolgáltatja a magyarázatot, hogy a magyar ellenzék minden pártja minden azonnali kérdések órájában és minden sajtótájékoztatón ugyanazt a három mondatot mondja el, rémesen unalmassá téve a magyar belpolitikát és programirodalmat.

De olyan politikai nyelvjárás is létezik, amely a magyar nyelv szókészletének szinte minden eleméhez viszonylagos biztonsággal nyúl, köztük az inashoz vagy az asszonysághoz hasonló archaizmusokhoz is, sőt, adott esetben a szavak különböző jelentései között is különbséget tud tenni, ezáltal a világ legkülönbözőbb jelenségeire képes reflektálni, s szélsőséges esetben az angolból visszamagyarított euroblablával ellentétben magyarosan csengeni is hajlamos. Hátránya, hogy sem a közvélemény-kutatásokkal, sem az újmarxista társadalomtudományi iskolák legfrissebb kutatásaival nincs mindig összhangban, így nem beszél mindig a társadalomtudományi tanszékek szája íze szerint, ugyanakkor lehetővé teszi gondolatok kifejezését, szavazatok, netán szimpátia vagy egyetértés megszerzésére szintén alkalmas.

És ha utóbbi nyelvjárás kikopik a politikából, vezetőink pedig a közvélemény-kutatók által kósernek talált mondatok kivételével teljesen elnémulnak, elvesztünk. Joe Bidenhez hasonlóan bukik majd fel a lépcsőn az európai kultúra, az eurocentrikus világrend,

Ha szeretnénk a jövőben is európaiakként állni a világ nagy színpadán, érdemes ügyelnünk arra, hogy vezetőink fizikailag és mentálisan is alkalmasak legyenek a beszédre, rendelkezzenek hozzá kellő mennyiségű gondolattal, és bírják folyékonyan a politikai nyelvnek az euroblablán kívül eső dialektusait is.

Ha a nyelvet önként odaadjuk az ellennek, hogy uniformizált, anglicizált, pozdorjává genderkorrigált pépet csináljanak belőle, előbb-utóbb mi is eljutunk egy demens fővezérig – és azt a világot, amikor hazánk egy Biden-szerű bábbal áll majd a német-török-orosz háromszög közepén, biz’ Isten, nem szeretném megélni.