Gréta

„Gréta kislány kora óta élénken érdeklődött a csillagok iránt, esténként megbabonázva várta, mikor kel fel a Hold, tudta több csillagkép nevét, meg tudta mutatni az Esthajnalcsillagot is. Egészen különös extázis lett rajta úrrá, amikor először megtudta, illetve fel tudta fogni, hogy ő is egy bolygó lakója, a Földé, amely hihetetlen sebességgel száguld Nap körüli pályáján. Felelős szülőként úgy gondoltuk, nem hallgathatjuk el előle, mi vár erre az elveszett bolygóra a felelőtlen emberi tevékenység következtében. Úgy éreztük, képmutatás lenne, ha nevetséges tündérmesékkel traktálnánk esténként, így elalvás előtt ehelyett az emberi felelőtlenségről és a Föld pusztulásáról meséltünk neki…

És meséltünk neki a tengerszint emelkedéséről, az afrikai éhínségekről, a legyek lepte, csont és bőr gyerekekről, a szomjhalál borzalmáról, a nagyváros megbetegítő  szmogjáról, a víz alá kerülő városokról, a felmelegedés okozta időjárási katasztrófákról, a tornádókról és a cunamikról, máskor pedig a kíméletlen aszályról, az ózonlyuk okozta bőrelváltozásokról, és persze arról meséltünk, milyen jövő vár az ő generációjára a közelgő kataklizma után, amikor a túlnépesedett emberiség önmagát falja fel elpusztított civilizációja romjain. És hogy az utolsó emberek a Földön emberi csontokon gázolva keresnek majd élelmet és vizet, mindhiába.

Gréta nagyon hamar átérezte, mélyen megélte, milyen kegyetlen korban él, milyen jövő vár rá, és hogy cselekednie kell. Még talán négyéves sem volt, amikor egy vásárlásból hazafelé tartva dühödten ütlegelte a parkolóban az óriási, füstokádó városi terepjárók oldalát, és könnyezve üvöltötte a sofőröknek: azt akarjátok, hogy én és a többi gyerek asztmásak, vagy rákosak legyünk?”