A baloldal és a politikai iszlám

„A posztmodern baloldal kultúrharca szerint a nyugati történelem nem más, mint kizsákmányolás, háborúk, gyarmatosítás, rasszizmus, rabszolgaság és nőgyűlölet. A muszlim kultúra ezzel szemben tabu, a nyugati tudományosság forrása, az iszlám a béke vallása, ember- és nőképe pedig mintaértékű. A posztmodern baloldal és az iszlám azonban az identitás kizárólagosságát vallja – az előbbi az egyén szabad döntését, az utóbbi pedig a vallás előírásait abszolutizálva. Ez a kizárólagosság és az iszlám társadalmi igazságosságról vallott elképzelése egyrészt kihívást jelent a hagyományos baloldal számára, amely az egyéni és a közösségi lét teljes szekularizálását propagálta, másrészt a szekularizmus egész projektjét végveszélybe sodorja.

A totalitárius kultúrharc egy másik színtere a szólásszabadság, amint arra az őszi terrorhullámot inspiráló Mohamed-karikatúra-botrányok is rávilágítottak. A baloldal számára a szabadság azonban soha nem volt abszolút érték vagy cél, s készen állt arra, hogy kidolgozza a tiltások új rendszerét. Így lett az iszlám kritikája azonos a gyűlöletbeszéddel, míg a kereszténység az elnyomás vallása – a „haladó önkritika” jegyében.

A neoliberalizmus, a baloldal és az iszlamizmus ütközési pontjai azonban könnyen a felszínre kerülnek, és ha ez megtörténik, szétfeszítik a társadalmat. A nyugat-európai baloldal stratégiája legyengítette a térség társadalmi immunrendszerét. Az iszlám a közösségi kohézió és a vallási autoritás erejének köszönhetően az Európában élő muszlim bevándorlók identitásának elsődleges meghatározó elemévé vált, miközben a baloldalnak nem volt forgatókönyve a radikalizálódás megakadályozására és a társadalmi kohézió fenntartására. Az ennek eredményeként jelentkező válság a migrációt támogató, muszlim szavazatokkal felhatalmazást nyerő francia elnököt éles irányváltásra kényszerítette. Most megkésve és óriási közegellenállás mellett kell kísérletet tennie a tömeges bevándorlás korlátozására és a fundamentalista iszlám visszaszorítására.”