Vörös Balaton – csopaki vírusnapló

Mikulás előtt két nappal Piroska hozott nekünk három pcr tesztet. Valószínűtlen volt, hogy hármunk közül bármelyikünk is megfertőződött volna, távol a lakott helyektől a szőlőbeli házban. Marival és Zsófival mindhárman a kockázati csoportokba tartozunk, óvatosságból hetekkel ezelőtt beoltattuk magunkat influenza és tüdőgyulladás ellen. Régóta csak elvétve és akkor is távolságot tartva érintkeztünk ismerősökkel, rokonokkal. A hét közepén a szőlőben és a pincében dolgozó kollegáink megkapták a fizetést meg az ilyenkor szokásos prémiumot és hazautaztak.

Magunk maradtunk a házban és az egész udvaron. Bevásárlásainkat a Borteraszt vezető Peti intézte.

Talán még néhány hét.  Igaz, december első napjaiban átestem egy háromnapos lázon, égett a szemem, fájt kicsit a gyomrom meg az izmaimat is éreztem, és már három napja önkéntes karanténba vonultam az emeleti vendégszobába, Nagyon így sem aggódtam. Biztos, ami biztos, szombat reggel éhgyomorra Mari levette tőlünk a garatváladék-mintát.

Háromszor két vonal – háromszor pozitív. A negatív lelet biztonsága csak hatvanszázalékos, de a pozitív teszt biztos. 

Újratervezés. Mostantól nem a vakcinára várunk, csak a gyógyulással nyerhetjük vissza a szabadságunkat. Én minden esetre visszaköltözhettem a vendég-szobából a lakásba – már nem volt kit megfertőzni. Felhívtuk a háziorvost meg mindenkit, akitől tanácsra számíthattunk. Zoli unokatestvéremet, a pécsi tüdőgyógyász tanárt, Korgót, a klubtársat, a füredi professzort.

Egyszerű dolgokat tudtak javasolni: Sok szellőztetést, sok folyadékot, kevés fizikai terhelést, meg legyen itthon toroköblítő, aszpirin, antibiotikum, lázcsillapító. Ha légzési nehézséget tapasztalunk, azonnal mentőt!

Elfoglaltuk magunkat. Minden betűt kiolvastunk, ami a kezünk ügyébe került. Haumannék első segélyként olvasnivalót dobtak a postaládánkba, Nádasdy Borcsi egy új írásának a kéziratát küldte el postán. Ronda szürke és nyirkos idő volt a Balaton körül, nem vágytunk ki a lakásból. Az ablakból figyeltük a két kutya, a tíz hetes Rambo és Fruzsi játékát. 

Ádvent második vasárnapján meggyújtottuk a második gyertyát. Peti továbbra is két-három naponta egy zacskóban letette a tornácon a beszerzéseket, Mari húslevest és krumplit főzött több napra és lélegzetünket visszafojtva figyeltük egymás lélegzését és hőmérsékletét. 

Próbáltuk kitalálni, hol tarthatunk a fertőzéssel. Én vasárnapra valószínűleg túl lehettem az első héten, hiszen egy hete, az első gyertyagyújtás óta nem találkoztam senkivel. Marit én fertőzhettem meg, mielőtt karanténba utaltam magamat, tehát legkésőbb kedden vagy szerdán. Zsófi tesztjén a második csík már vagy még halvány volt, talán Maritól kaphatta el a szombati tesztelés előtt egy-két nappal. A vírus mindegyikünknél eléggé hasonló tüneteket produkálva vonult végig rajtunk. Izomfájások, gyomorgörcsök, három-négy lázas nap, fejfájás és takonykór. Meg persze a szaglás képességének az elvesztése.

és napokig hiába szaglásztuk a sziklakertből a minap gyűjtött apró, illatos törökszekfűt és a kertben hihetetlen módon még december közepén is bimbózó és most az ebédlő asztalon kinyíló nagy fejű rózsát  is. Mire én láztalan lettem, Zsófi és Mari is belázasodott.

Csak annyit dolgoztunk, amennyit feltétlenül szükséges volt. Mari ebédet készített, én megetettem a kutyákat. A borrendeléseket e-mailben igazoltuk, Mari steril borkísérő okmányokat készített és Szabi, Balázs meg Gábor kollegáink hetente kétszer-háromszor intézte a rakodást anélkül, hogy velünk kapcsolatba kerültek volna. 

Közben barátaink, családtagjaink lassan valamennyien tudomást szereztek a betegségünkről. Leginkább az ijedtségükből vettük észre, hogy komoly veszélyben lehetünk. Szívesebben hallgattuk azokat, akik jó hírekről számoltak be. Heimannék Szekszárdon, akik ugyancsak kockázati csoportba tartoztak, mindketten túl voltak rajta. Dodó barátunk Budapesten, aki majdnem nyolcvan és súlyos beteg volt idén, nagyon lázas volt, de ugyancsak kiheverte. Szepsy Pista, sok baja mellett megküzdött a koronavírussal is.

Néhányan a barátaink közül vírusszkeptikusok voltak. A pszichiáter Péter számára mi voltunk az első olyan ismerősök, akik megfertőződtek. Lehet, hogy nem egészen blöff a világjárvány?

Egy hét után csöndesen reménykedni kezdtünk. Talán egy nap mindhárman túl leszünk ezen is. 

Később a gyógyulás utáni időkre is mertünk gondolni. Trokán Péter, aki a Lászlóban gyógyult és két hete már, hogy kiengedték, telefonon tanácsokat tudott adni a lábadozás idejére: nem túlenni magunkat, csak óvatosan aktivizálódni! Tovább még nem mertünk gondolkodni. A gyerekek, az unokák, a közelgő Karácsony és a barátok egyelőre nagyon távoliak maradtak.

Ha mindhárman túl vagyunk a kritikus két héten, még akkor sem találkozhatunk. Zoli a klinikai tapasztalatok birtokában ugyan azt mondta, hogy tíz napon túl az esetleg előforduló pozitív leletek sem jelentenek fertőzőképességet , de mi mindhármunk negatív tesztjei előtt biztosan nem fogunk találkozni a kollegáinkkal vagy a gyerekekkel. Még vártunk és figyeltük magunkat, figyeltük, féltettük egymást.

Mire a harmadik ádventi gyertyát meggyújtottuk, mindhárman láz- és tünetmentesek voltunk. Csak valahogyan kiment belőlünk az erő. Ha kétszer kellett fölmenni az emeletre, hosszabb pihenésre volt szükségünk, hogy kipihenjük.  

Eörs, aki biológus, telefonon arra figyelmeztetett, hogy ez egy alattomos vírus. A betegség lefolyása egyáltalán nem lineáris. Kiszámíthatatlan. Nem elbízni magunkat! Nem visszaesni!

Ha az ünnepeket a családdal akarjuk tölteni legkésőbb 18-án el kell végeztetnünk a teszteket, mert az eredményre csak négy-öt nappal később számíthatunk. A hét végére bejelentettem hármunkat egy magán-laborba Füredre pcr- és antitest-tesztre. Addigra háromhetesek leszünk. Ha immunisak leszünk és biztosan nem fertőzünk, akkor talán mégis lesz Karácsonyunk idén!