„A posztmodern kapitalizmus fanyar humorát dicséri a tény, hogy a karácsony a gyakorlati materializmus népünnepélyévé vált. A kirakatok és a vásár forgatagában nem is vesszük észre, ahogy az ellenérték némán kúszni kezd a lelkünk felé, hiszen amerre a szem ellát, mindennek pénzben kifejezhető értéke van. Ha ez az érték nem lenne egyértelmű, nyugodtan érdeklődjünk a kegytárgybolt ateista eladójánál, aki fejből mondani fog egy számot. »A fiatal nő a gyerekkel az kétezer.« Nem év, forint. De természetesen lehet fizetni euróval is.
A modernitás azért az elidegenedés kora, mert bár az ember a lelke mélyén nem arra vágyik, aminek pénzben kifejezhető ellenértéke van, mindig csak azt kaphatja. Szent borzongást csak egy megfizethetetlen áldozatvállalás, lelki kielégülést csak a viszonzást nem váró szeretet okozhatna, de minden idegszálunkkal, tudatunk minden áramkörével rá vagyunk kapcsolódva a modern élet hatalmas távvezetékére, amitől kigyullad a fény a mozikban, felragyognak a karácsonyi díszek az utcákon, töltődnek a mobiltelefonok, szól a zene az áruházban, zavartalanul működik a börtönök kamerarendszere. A mai világ többek között abban különbözik a dédszüleink világától, hogy keresztül kasul össze van drótozva, és már minden összefügg mindennel. A gyertyákat egyenként kellett elfújni, az égősort viszont egyetlen mozdulattal le lehet kapcsolni. Az egész társadalmunk egyetlen összegabalyodott, világító égősor, ami karácsonykor gyors villogásra van állítva. A teljes elsötétedéshez és csendhez elegendő lenne egy áramszünet.
Ahogy ezen morfondírozunk, Betlehem fölött egy meghatározhatatlan fénynyaláb szakítja át az eget, és meteorként csapódik be az életünkbe.
A lámpák szikrázva kiégnek, és bár nem vagyunk napkeleti bölcsek, a sötétségben ragyogó égi jelre mégis felkapjuk a fejünket, miközben zavarodottan begyűrünk egy számlát a zsebünkbe. A kiszámítható elektromosság helyét egy pillanatra eszkatologikus feszültség veszi át. De ennek miért pont karácsonykor kell történnie? És ki az, aki meg meri zavarni az ünnepünket?”