Mit ér a nő, ha nem transz?

„Történelmi időket élünk: az Európai Bizottság közzétette legeslegelső LMBTIQ-stratégiáját. Progresszívek, jogvédők felállva ujjonganak: lám, az Európai Unió tudja, merre az előre, az elnyomás ideje lejárt, a győzelem napjai jönnek, egyetlen kacagó szivárvánnyá lesz a világ. Ezért egyáltalán nem szívesen vagyok ünneprontó, de mégis akadékoskodnék egy kicsit, úgy is mint nő.

Olvasom ugyanis a stratégiában, hogy »a média, a kultúra és a sport különösen alkalmas eszközökként segítik elő az attitűdök megváltoztatását« és egyebek mellett a transzneműekkel szembeni előítéletek lebontását.

Gondolom, ilyesmire példa a nemrégiben lezajlott új-zélandi Miss Intercontinental szépségverseny is, amelyen egy immár Arielle Keil névre hallgató 26 éves transznemű győzedelmeskedett: örvendező cikkek tucatjai hirdetik, micsoda vívmány, hogy beteljesült a korábbi Andrew régi vágya, és nőként vonulhatott végig a kifutón. Kecses kis lépések ezek Arielle-nek, nagy lépések az emberiségnek.

Arról azonban kevésbé esik szó, hogy Arielle idén januárban 31,5 millió forintnak megfelelő összeget csengetett ki ügyes thaiföldi plasztikai sebészeknek, hogy dögös nőcit varázsoljanak belőle, mármint külsőleg. Így győzelme nehezen értelmezhető az esélyegyenlőség ünnepeként: ehelyett nagyjából azt példázza, hogy akinek kellően sok pénze és/vagy megfelelő kapcsolatai vannak, az immár női szépségversenyt is nyerhet exférfiként. Gyanítható, hogy egy kalkuttai nyomornegyedben élő, saját nemével azonosulni nem tudó srácnak kevéssé terem babér a kifutón, hiába álmodik erről szüntelen.”