Szuverenitás, identitás és a jogállamiság meghamisítása
Nyilvánvaló, hogy a nemzetállamot nem lehetett rendelettel egycsapásra eltörölni. Mathieu Bock-Coté írása.
A jogállamisági kritérium egy képlékeny, megfoghatatlan normarendszerré vált.
„Ha nem születik kompromisszum, elindulhat a blame-game arról, kinek a felelőssége a kialakult helyzet. Egyik oldalról a »korrupt, autoriter vezetésű kormányzatokat« (ezalatt elsősorban a magyar és a lengyel kormányt értve), a másik oldalról pedig a jogállamisági kérdésben a politikai zsarolás eszközét látó, ideológiai alapú támadásokat indító, brüsszeli elitet lehet majd fő felelősként megjelölni. Az azonban világos, hogy a jogállamisági vita kinyitása hátráltatja az uniós döntéshozatalt. Válságkezelés idején pedig minden késedelemnek ára van. Éppen ezért nagyon szerencsétlen és felelőtlen döntés volt egy lapra feltenni mindent, és kompromisszum-keresés helyett megpróbálni erőből áttolni egy politikai termékkapcsolást.
A jelenlegi helyzetben persze az egyes tagállami kormányok féltik a pozícióikat, hiszen a járványhelyzet mindenhol nagy nyomást helyez a döntéshozókra. A választóik szemében pedig szimpatikus lehet (itt főleg a nettó befizető országokról van szó) az uniós források további feltételekhez kötése, mivel jogállamisági vita alatt az átlag nyugati polgár főleg antikorrupciós törekvéseket ért. A föderalisták pedig lehetőségként tekintenek a válságra, amelyből megerősödve kerülhet ki az uniós intézményrendszer – ha leszámol a »populistákkal«. Pikáns, hogy a korrupció-ellenes feltételeket az érintett, célkeresztbe állított kormányok is elfogadnák (ezt korábban már jelezték is, hiszen a nyári megállapodás záródokumentumába is bekerült az a passzus, amit a hazai ellenzék akkor győzelemként, pontosabban Orbán Viktor vereségeként értékelt), további eljárási szabályok nélkül vagy konszenzusos megállapításával.
Csakhogy a politikai küzdelem már túllendült ezen a ponton, a jogállamisági kritérium egy képlékeny, megfoghatatlan normarendszerré vált, amelybe újabb és újabb témák betuszkolhatók (legutóbb éppen a Bizottság LGBTQI-stratégiájában szereplő célok), és a tárgyaló felek egyre inkább »mindent vagy semmit« játszanak. Valószínűsíthető, hogy ezt a gordiuszi csomót a németeknek kell majd átvágniuk. Egyelőre azt tesztelik, meddig terjed a »tűréshatár«.”